(Hasonlóan ahhoz, hogy e Sirálynak csakis dramaturgiailag erősen preparált szövegkönyve van, de fordítója értelemszerűen nincs.) E megfogalmazás sietve jelzi azt is, hogy Fehér Balázs Benő rendezőnek elsősorban a színházról való gondolkodás, helyesebben a színházzal való játék terepe gyanánt fontos ez a Csehov-darab. Ezt aztán az anyjával, a nagy Arkagyinával, de még inkább a felnőttek színházával-irodalmával hadakozó ifjú Trepljov aktuálisra-ütősre átírt első megszólalásai is érzékletesen igazolták: sok poénosnak szánt kiszólással a hagyományos színház konvencionális álságai meg az alternatívok blöffjei ellen. A szereplők nézőtéren keresztüli mozgatása, de Szalai Sára díszlete is e nyomatékos színházi önreflexió szándékát körvonalazta.
Sejtjük tehát, hogy Fehér rendezése miről akart beszélni, de az talány maradt, hogy voltaképpen mit is akart mondani. Például Oszvald Marika felléptetésével Arkagyina szerepében. Merthogy a produkciónak ez a zavaróan túlhangsúlyozott mozzanata nyilvánvalóan nem lehet puszta reklámfogás, hiszen az aligha lenne összebékíthető az alkotók ifjonti idealizmusával. De az sem elképzelhető, hogy Fehérék Oszvald Marika személyével kívánták reprezentálni a tegnap-ma meghaladandó színházát, elvégre túl kis tét (és persze abszolút tárgytévesztés) lenne 2015-ben az operett játékkultúráján elverni a port. S mégis, mintha az általunk is rajongásig szeretett művésznőt éppenséggel arra biztatta-utasította volna a rendező, hogy nyilvánosságbeli önmagát hozza be a színpadra bűbájostul, cigánykerekestül. Márpedig így egyszerre két lehetőség került rövid úton a veszteséglistára: Oszvald másfajta, eddig nem sejthető színészi erényeinek fölmutatása, illetve Arkagyina figurájának valódi súlya. Jóllehet Oszvald Marika egy-egy elcsöndesültebb mondatával igenis fölvillantott ilyen erényeket, ám hiába, ha a rendezés számára fontosabb volt az a kisszerű poén, hogy Trepljov novellája az Oszvald címlapfotójával büszkélkedő Ridikülben jelent meg.
Ilyen poénból, poénocskából amúgy jó sok akadt az előadásban, jeléül annak, hogy a Maksa-híradó, a Holló és Dumaszínházak a kelleténél és a bevallottnál jóval nagyobb hatást gyakoroltak Fehérre meg Fekete Ádám dramaturgra, s persze korántsem csupán rájuk. Emitt találónak vélt régi slágertöredékek, amott mai orvosságnév, verbális és mozgáspoénok, Hamlet-gunyorok – szárazon lubickolás zajlott a végkimerülésig. E lubickolást részben jeles színészek végezték, szaktudásukat magabiztosan üzemeltetve, s különösen Trigorin és Dorn – amúgy akár fordítva is kiosztható – szerepei kerültek megfelelő személyekhez: Kaszás Gergőhöz, illetve László Zsolthoz. A fiatalok korántsem boldogultak ilyen sikeresen: némelyikük érezhetően tudatában volt színpadi vergődésének, de akadt köztük olyan is, aki már elégedett profinak mutatta magát. A negyedik felvonás maszkos-hangzavaros blöffsorozatával azután mintha maga a rendező is csatlakozott volna az önelégültek sorához.
Átrium, május 31.
