„Akkor sírva fakadtam”

Kovalik Balázs rendező

Lapunk megjelenése napján A Rajna kincsével kezdődik a Müpában a Ring. A Nibelung-darabok mellett új produkció lesz a Kovalik Balázs rendezésében látható A bolygó hol­landi. A karmestert és a rendezőt kérdeztük a darabról és szerzőjéről.

Magyar Narancs: Hogyan viszonyul Wagnerhez?

Kovalik Balázs: Wagner zsenialitása, szerepe, zenéjének fontossága, nagyszerűsége, ereje, filozófiája megkérdőjelezhetetlen. A személyisége ugyanakkor elég kérdőjeles: tele van becsvággyal, egomániával, sértettséggel, s ezekkel a tulajdonságokkal Bachnál vagy Mozartnál nem találkozom. Számomra nem szimpatikus figura, de óvakodnék olyan kijelentéstől, hogy egy antipatikus embernek a zenéje is antipatikus lenne. Néha ugyan mintha a zenéjében is hallanám a személyiségtorzulása lenyomatait, ahogy a személyiségjegyek minden szerző zenéjében kódolva vannak. De nem akarok ítélkezni – rengeteg ellentmondásos művésze volt a világnak, aki nagyszerű dolgokat alkotott. Wagner munkássága lenyűgöző, de más zeneszerzőkhöz könnyebben találtam utat. Arról szó sincs, hogy elkerülném, természetesen sok Wagner-előadást láttam-hallottam.

MN: És volt olyan, ami nagyon meggyőző volt az ön számára?

KB: Volt. Zeneileg a Fischer Ádám által vezényelt A Rajna kincse és A walkür nagyon megfogott. Vagy például amikor Bayreuthban láttam először a Lohengrint, akkor sírva fakadtam.

MN: Mitől?

KB: Ahogy megszólalt az előjáték. Vagy a Stuttgartban látott Parsifal, Calixto Bieito drasztikus rendezése és a zene együtt nagyon felkavart, miközben a máshol látott Parsifalok a remek zenei megvalósítások ellenére sem.

MN: Mióta foglalkozik A bolygó hollandival?

KB: Öt éve. Ami érdekes benne, hogy Wagner talán itt a legőszintébb. Nem volt ideje sokat okoskodni; sietnie kellett, nem agyalt rajta hosszú ideig, a darab nem ment át annyi szűrőn. Ezt mondhatjuk esetlenségnek is, de inkább arról van szó, hogy ez egy az egyben mutatja lelki és fizikai állapotát; kevesebb benne az ideológia és a taktikázás.

MN: A korai változatot játsszák, azt, amit Drezdában bemutattak.

KB: Igen, de annyiban nem, hogy Drezdában szünetekkel játszották, mert színháztechnikailag akkor nem volt másképp megoldható. Mi szünet nélkül játsszuk, ahogy Wagner eredetileg akarta.

MN: Ami az alkotók számára talán azért jobb, mert nem kell egy szünet után újra megteremteni a megfelelő légkört.

KB: Ez részben igaz. Ugyanakkor az nem Wagner problémája, hogy a mai közönség elszokott attól, hogy hosszú ideig figyeljen. Felpörgött a világ. Sokszor mondják, hogy Wagner operái hosszúak – a „hosszúság” pedig nagyon relatív.

MN: Aki Wagnerre beül, az azért tudja, mire számíthat.

KB: Ez az: „aki Wagnerre beül”, vagyis a speciális Wagner-közönség, a maga speciális szenvedélyével – pedig abból kellene kiindulni, hogy valakik azért ülnek be, mert meg szeretnének ismerkedni Wagnerrel.

MN: Szerintem a Wagner-napok sokat behoztak ez utóbbiakból is. Most tehát A bolygó hollandit rendezi, amire újabbak jönnek majd. Miről szól önnek az opera?

KB: Wagnerről, a művészről, aki nem tud szabadulni saját egójától. Wagner húsz évvel később azt írta, hogy a hollandi egy szellem­világ foglya, amiből nem tud kitörni, ez a szellemvilág pedig tulajdonképpen a társadalom struktúrája, és Senta az az erő, amely a teljes, önzetlen önfeláldozásával ki tudja szabadítani ebből a feudális, elnyomó rendszerből. Tagadhatatlan, hogy a hollandi egy saját maga által kreált szellemvilág rabja, ez pedig sok mindennel behelyettesíthető, például a művészléttel.

MN: Nem egy átok sújtotta lázadó?

KB: Egy olyan átok áldozata, amit saját maga hívott ki magára. Át akart jutni a tiltott fokon, akár egy lázadó művész, aki szüntelenül túl akar jutni a hagyomány kijelölt határain. De ez a múlt, a darabban erről már nincs szó – ott azt a hollandit látjuk, aki már szenved attól, hogy hétévenként partra kell szállnia, megtalálni a hűséges nőt, aki megszabadítja a saját sorsától. A monológjának nagyon fontos része, hogy egyáltalán nem szerelemre vágyik, és a megváltást is csak abban reméli már, ha összeomlik a világ. A hűséges nőben ugyanis már nem hisz, pusztán az ég angyala hamis ígéretének tartja. Most is úgy száll partra, hogy essünk túl minél gyorsabban ezen az újabb kudarcon. Az első félreérthető pillanatban hűtlenséggel vádolja Sentát, és meg sem hallgatva a magyarázkodását, rohan is vissza a jól ismert kulisszái közé. Kicsit szánalmas, amikor távozásakor mint egy megkopott világsztár bejelenti, amit már mindenki tud, hogy ő a bolygó hollandi. Az eredeti változatban Senta beleveti magát a vízbe, a hollandi hajója elsüllyed, és nem tudjuk, mi történt ezután, mert a megváltás motívum majd csak húsz év múlva kerül a darab végére. Senta sem jár jól – a hollandi révén remélt kitörni ebből a lábszagú faluból, de kiderült, hogy az is csak ember, és nem azonos a mítoszával.

MN: Az énekesek személye, személyisége mennyit alakít az elképzelésén? Mennyire szabja rájuk?

KB: Ezt mindig figyelembe veszem – de erre most nem sok a lehetőség, mert például a ­főszereplővel összesen tíz napot tudunk próbálni…

MN: A Müpa speciális tér. Már ismeri, rendezte benne Pfitzner Palestrináját és a Turandotot. Mit csinál A bolygó hollandival ebben a térben?

KB: Ez színházszerűbb lesz, mint a Palest­rina. A bolygó hollandi nem egy filozofáló darab – sokkal cselekményesebb, kisrealistább. Egy Ringben hosszú, tízperces elbeszélésekben tudjuk meg a történeteket, a Hollandiban látjuk is a cselekményt, és az főképp a színpadon játszódik. A Parsifalhoz vagy a Trisztánhoz sokkal inkább illik egy minimalista, koncerttermi ábrázolás.

MN: Az ön rendezéseit mindig különleges várakozás előzte meg, de most valószínűleg még különlegesebb, mert mióta az operaházban, amelynek művészeti vezetője volt, nem újították meg a szerződését, nem rendezett itthon. Nagyobb a tétje most ennek a rendezésnek, mint ha mondjuk Münchenben rendezne?

KB: Én ezzel nem foglalkozom, a munkámat csinálom. A reptérről idejöttem a próbaterembe, és azóta dolgozom. Nem tudom, hogy az, hogy most itt vagyok, kinek okoz fejfájást vagy eufóriát. Az nem „tét”, hogy Berlinben vagy Szegeden rendezek. Tétje annak van, ha valami nagyon nehéz, bonyolult darabot rendezek – például amikor Richard Strauss Az árnyék nélküli asszonyát rendeztem Lipcsében, de nem Lipcse, hanem a darab miatt. Ha most a Ringet kellene rendeznem, annak is más lenne a tétje. Nem mintha a Mozart-operákat könnyű lenne színpadra állítani, de az ő operáinak logikája és felépítése nagyon színházszerű, önmagától sok mindent működtet.

MN: Öt évvel ezelőtt meghívták a müncheni Theaterakademie August Everdingre – ahol ön is tanult –, hogy felépítse ott az opera-mesterképzést. Ha az ember tanít, akkor tanul is. Ön mit tanult meg ott?

KB: Nem az ott a lényeg, hanem hogy a világ változik, azt kell megtanulni. A hollandi nem tudja elengedni a bolygószerepét, a hajóját, nem is hisz abban, hogy el tudja valaha is engedni. Nem tudja elfogadni, hogy egy másik világ alakult, más generációk jönnek. Aki tanít, az folyamatosan másik generációkkal szembesül, és azt kell megtanulnia, hogyan álljon szóba velük. Ez Budapesten ugyanígy lenne, mint Münchenben. Akiket most tanítok, már mások, mint akiket öt évvel ezelőtt tanítottam. Ha az ember ebben benne van, és odafigyel, ő maga is változik. Alkalmazkodik, de nem adja fel magát.

MN: Mikor kezdett tanítani?

KB: Tizennyolc évvel ezelőtt Békés András javasolt utódjának a Zeneakadémia opera tanszakán. Hivatalosan nem nála tanultam, de ha valakit, őt tekintem mesteremnek. Rengeteget tanultam tőle.

MN: Ötven körül jár az operarendezései száma. Mik voltak eddig a legfontosabbak?

KB: Az első Turandot, ami nagy siker lett, és rálökött erre a pályára. Rettenetesen fontos volt a Kékszakállú herceg vára.

MN: Abból négyet vagy ötöt csinált.

KB: Igen, de színház-esztétikai szempontból a legfontosabbnak az elsőt tartom, volt is belőle nagy vita meg felfordulás. Nekem nagy összegző és egyben utat nyitó munka volt a Mozart-maraton (a Figaro házassága, a Così fan tutte és a Don Giovanni előadása 2006-ban, a Millenárison – a szerk.) – ez hihetetlen csil­lag­­óra számomra és a benne részt vevők számára is. Akkor már tizenegy éve rendeztem, Brittentől Boitóig mindent, de Mozarthoz csak akkor mertem nyúlni. Nagyon markáns pont volt a Fidelio; azt sajnálom, hogy hamar leradírozták az étlapról, nehogy véletlenül hasson. Abban formailag egy új irány mutatkozott meg, ami izgalmas lett volna, ha kibontakozhat. Míg a nem kimondottan hitbuzgó Beethoven kereszténységhez való naiv kötődését igyekeztük megmutatni egy passió formában, épp blaszfémiával vádolták az előadást. Aztán volt jó néhány olyan rendezés, ami nem sorsfordító, de szenzációsan izgalmas volt: Ligeti Le grand macabre-ja, Britten Peter Grimesa és A csavar fordul egyet, Pen­de­recki Ludoni ördögökje, Händel Xerxese, Strauss Az árnyék nélküli asszonya. Ezek különböző irányokba mutatnak, és sokszor attól válnak óriási élménnyé, hogy milyen karmesterrel, énekessel, partnerrel dolgozol együtt. Például az első Kékszakállú munkái közben elementáris erővel forrott össze a két karmester, a szereplők és én.

MN: Mit gondol, visszajön Magyarországra?

KB: Nem csinálok terveket. Hat évvel ezelőtt sem tudtam, hogy ott leszek, ahol most vagyok.