Magyar Narancs: Miért adtad fel a sikeres rendezői karrieredet a ljubljanai Szlovén Nemzeti Színházban?
Bojan Jablanovec: Diploma után nagyon hamar belekerültem a színházi munkába, és a Nemzetiben valamiért úgy érezték, hogy nagyon tehetséges vagyok, ezért baromi sok feladatot bíztak rám. Először persze boldog voltam ettől, aztán pont az ellenkezőjére fordult, rémálommá vált az egész. A kritikusok állandóan dicsértek, a közönség is elégedett volt, nemzeti díjakat is kaptam, de nem szerettem már azt az intézményes munkafolyamatot, ami a szövegen és a kötött munkaidőn alapul. Nem értettem a vezetőség döntéseit, a darabválasztásokat, és hogy a színészek miért csinálnak meg mindent, amit mondanak nekik. Semmi fontos nem tud kijönni ebből, nincsen mögötte állítás. Hét év „fabrikálás” után rájöttem, hogy a körülöttem lévő emberek státusza zavar leginkább, nem szeretnék beosztottakkal dolgozni, egyenlőnek kell lennünk a munkában, mert a színházat én kollektív alkotásnak képzelem.
MN: Rendező nélkül?
BJ: Nem feltétlenül, de ne rabszolgák álljanak a színpadon, akiknek a rendezővel kell harcolniuk. Nem kell a hierarchia, a harc a főszerepért. Eldöntöttem, hogy radikálisan megszakítom ezt, és megtalálom az utamat, addig pedig független munkákkal foglalkozom. 1999-ben rendeztem utoljára a Nemzetiben, és az ezredfordulóval már ott találtam magam, hogy új színházi metódusok után kutatok, és ezzel boldog voltam. Mivel ez időigényes folyamat, és kell hozzá némi pénz is, rájöttem, hogy valamilyen projekt keretében kellene csinálnom, nem pedig egyedül. Így jött létre 2002-ben a Via Negativa, elsősorban színházi laboratóriumként, de az utóbbi hét évben folyamatosan mutattunk be produkciókat is.
MN: Mi volt a laboratóriumi kísérletek tárgya?
BJ: A fő elgondolás nagyon egyszerű volt: mindenki színpadon lehet, mindenki elmondhatja, amit akar, megfogalmazhat egy üzenetet, megvédheti az álláspontját, és megküzdhet az elképzeléseiért. Az én munkám pedig az, hogy helyet és teret, normális munkakörülményeket és valami metódust biztosítsak ehhez az alkotóknak. És elég nyomást gyakoroljak magunkra ahhoz, hogy elérjünk egy határt. Ez valamiféle harc az alkotókért. Nem a színészekért vagy az előadókért, hanem az alkotókért. Azt is tudom már, hogy kevés ember képes elsajátítani ezt a módszert. Van, aki elfogadja, de nem képes megalkotni így dolgokat, van, aki meg sok érdekes dolgot tud így kitalálni, de nem tudja azokat továbbfejleszteni. Ez nagyon egyéni.
MN: Hogyan épül fel most a Via Negativa, és hol van benne jelenleg a helyed?
BJ: Azzal szoktunk viccelni, hogy bőröndszínház vagyunk, de talán még bőröndünk sincs. Nincs titkárunk, nincs irodánk, nincsen saját próbahelyünk, mintha nem is léteznénk. Van egy mag, nem csak Ljubljanában, akikkel kezdettől fogva együttműködünk, és vannak időszakos együttműködések. Én abban döntök, hogy min fogunk dolgozni, és sokat rendezek is. A pénzforrásaink ötven százalékát veszítettük el az elmúlt évben, ami gondot jelent, de ez mindenhol így van. Partnereket és forrásokat keresünk jelenleg.
MN: Hogyan találsz témát egy-egy darabhoz?
BJ: Az elején nincsen semmiféle alapvetés, csak fogalmakkal dolgozom. Például van az a szó, hogy boldogság, azt mondom a csapatnak, hogy tessék gondolkodni, kinek mi jut eszébe róla. Összerakunk többféle nézőpontot, mindenki a sajátját is, aztán munka közben is megjegyzéseket fűzünk hozzá. Végül mindig kiemeljük a mindenki számára érdekesebb ötleteket, és arra építjük az egész előadást. Simán előfordulhat, hogy közben megváltozik az alap is, például a boldogságtól logikusan eljutunk a demokrácia kérdéséig. Boldogok vagyunk-e a demokráciánkban?
MN: Hogyan állt össze a Manipulációk előadás csapata?
BJ: A szegedi Thealter ötlete volt az előadás. A Via Negativával két éve jártunk ott, ezért kértek fel minket az idei jubileumukra. Mondtam, hogy oké, de vonjunk be másokat is, például a TESZT-ről (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – a szerk.), és a szerbiai Infant Fesztiválról is tudtam együttműködőket szerezni. Az induló workshopba még Montenegró és Bulgária is beszállt, küldtek színészeket. Végül 16 embert választottunk ki a szegedi első találkozásra, ebből hat volt magyar, akiket húsz jelentkező közül válogattunk. A montenegrói színész nem vált be, meg én se tetszettem neki, így Montenegró kivette a pénzt, nem is küldtek másik színészt. A szófiai színészt nagyon bírtam, de annak meg végül a producere nem tudott pénzt felhajtani, így sajnos ő sem jött többet. Végül a szerb színészek eldöntötték, hogy nekik nem tetszik a darab, és nem jönnek, de a szerb partner ettől még benne maradt a megállapodásban. Szerettem, hogy az elején lehet jönni-menni ebben a projektben, mondjuk, a temesváriak a közepén lecseréltek egy színészt, de azt sem bántam.
MN: A színészek azt mondták, hogy téged kezdtek el manipulátornak hívni, ezért lett ez a darab címe. Ez igaz? Egyáltalán mi volt a kiinduló fogalom?
BJ: A kiindulás az volt, hogy miben hiszünk, a hívószavak pedig a hitelező és az adós. Amikor először találkoztunk, mondtam nekik, hogy szűkítsük le mindezt az emberi kapcsolatokra, mert érdekelne, hogy mi tart minket össze. Ezen dolgoztunk egy hétig, érdekes volt a fejlődés. Sokat viccelődtünk azon, hogy ki manipulál kit a csapaton belül, és ebből jött az, hogy bízniuk kell bennem is, de ez például nem érzelmi kérdés, hanem egy döntés. Mondták, hogy manipulálom őket, de egy rendezőnél ez a munka része, nekik ezt el kell fogadni. Izgalmasnak tartom, amikor túlnő rajtunk és az előadás része lesz egy ilyen munkaprobléma. Hiszen a gazdasági rendszerekkel is az a probléma, hogy hitről beszélünk, és a gazdasági válság jórészt arról szól, hogy az emberek elvesztették a hitüket a gazdasági rendszerekben, a politikában. Így manipulál minket a hitünk, a bizalmunk valamiben vagy valakiben, pedig dönthetnénk is. Na, szóval így már látod, hogy az előadás egy organikus folyamat során születik.
MN: Mit gondolsz, mi tartja össze Európának ezt a részét, ahol élünk? Hübrisz volna azt gondolni, hogy a kultúrába vetett hitünk az egyik ilyen oszlop?
BJ: Nagy kérdés, hogy mi a kultúra, mert ideológiailag, politikailag mérgezett dolog lett az egész. Én éltem jugoszlávként ugyanott, ahol most egy Szlovénia nevű független ország van. A függetlenségi törekvések és az egységesedés alapdolgok, és a kettő együtt is rendben van. Művészként szlovénnek és jugoszlávnak is érezhetem magam. Ez a projekt azért is volt érdekes, mert valahogy azt éreztem, hogy összejövünk, megosztjuk az érzéseinket arról, hogyan kapcsolódunk mi Európához, és hogyan nem. Nehéz ezt megfogalmazni. Olyan világban élünk, ami elkülönít minket társadalmilag és kulturálisan, ugyanakkor közel is vagyunk egymáshoz. Nekem a színház jelenti a közösségek kapcsolódását. A nyolcvanas években, amikor Jugoszláviában elkezdődött a szeparáció, nagy színházi mozgalmak is ébredtek, amelyekből bennem az az érzés maradt meg, ami mindig is megengedte nekünk, hogy szabadok legyünk. Az én embereim zavarban vannak, ha azt mondom, hogy azt csinálod a színpadon és úgy, ahogy akarod. Ezt a legnehezebb eldönteni, hogy mit akarsz, mit engedsz meg másoknak magaddal kapcsolatban. Abban hiszek, hogy a kormányoknak is mi engedjük meg, amivel minket sújtanak, és úgy, hogy nem is vagyunk tudatában ennek. A színházammal engem nem a politikusokkal való harc érdekel, hanem az, hogy lehet érdekeltté tenni az embereket a saját döntéseikben. Szidjuk a politikát, ellene vagyunk, mert tudjuk, hogy nem működik, de a politikusokra várunk, hogy megoldást találjanak. Nem látjuk, hogy nekik is szükségük volna ránk ehhez. Ördögi kör. A Via Negativa mélyen politikus színház, de kizárólag abban az értelemben, hogy az említett folyamatokkal foglalkozik. A Via Negativában kitétel, hogy nincs előre megírt szöveg, mert meghülyülnek tőle a színészek, nincs semmiféle autoritás, amin csünghetnek, csak saját maguktól szabad függeniük.
