Noha pár perc a Keletitől, a vadromantikára hajlamosaknak inkább a Népszínház utcából induló 37-es villamost ajánljuk. Amikor elfogy a VIII. kerület, és a járat viadukton (!) keresztül szeli át a Pongrác utat, hogy aztán gazban és szemétben, szellemvasúthoz méltó hurkokat rajzolva rákanyarodjék a Kolozsvári utcára, párját ritkító időutazás veszi kezdetét. Az 'rház elnevezésű BKV-áramátalakító, majd az utat szegélyező, az ipari övezetet a családi házakkal keverő miliő láttán nem lehet kétséges: ez itt a XIX. század.
A villamos két megállón át a vasúti töltés tövében halad, majd okker homlokzatú, robusztus épület bukkan fel, leginkább kaszárnyára emlékeztet. Az udvarban téglákon álló Fiat Regatta, a kerítésen "Harapós kutya" felirat, odabent tehénfoltos Godzilla, szellő lengeti a száradó ruhákat - ezzel bezárul a családi kör, noha úgy tűnik, egykor állomásépület lehetett a ház. Valóban megérkeztünk a XIX. századba.
Az 1862-ben alapított Magyar Északi Vasút történetének legnagyobb napja 1867. április 2-án volt. A hosszú évekig tartó lobbizás eredményekén átadták a forgalomnak a Pest-Hatvan-Salgótarján vonal első szakaszát, beleértve Kőbánya felsőt.
Kapásból így nevezték,
megkülönböztetve az Osztrák Államvasúti Társaság tulajdonában lévő Kőbánya alsótól, a Pest-Cegléd-Szolnok vonal állomásától. Sőt. Ugyanabban az évben összekötő vágányt is építettek a két Kőbánya között. Az első olyan pályaszakaszt a magyar vasút történetében, amely átjárást biztosított két társaság vonala között, bár érdemes megjegyezni: az alig két kilométeres pályát azért kellett azonnal megépíteni, hogy Ferenc József átszállás nélkül utazhasson Bécsből Gödöllőre. Egy hónappal később a társaság a teljes salgótarjáni vonalat átadta, ezzel csődbe is ment, az új tulajdonos pedig régi ismerősünk, az 1868-ban létrejött MÁV lett, s Kőbánya felső sorsa ezzel megpecsételődött. Rövid virágzás után egyre jelentéktelenebb és ijesztőbb külvárosi állomássá vált (korábban pályaudvarnak is nevezték) - viszonylag jelentős forgalommal. Jelenleg 118 személyvonat áll meg itt egy nap, leginkább a Budapest-Hatvan és a Budapest-Újszász-Szolnok vonal szürke-kék-sárgára, illetve kék-korallpirosra festett, felújított szerelvényei, az ún. "parasztmetrók" - legalábbis ahogy nagyképű fővárosi utasok nevezik.
Persze, ha már a metrót emlegetjük, nem hallgathatjuk el azt a nagyszabású tervet, ami alapjaiban változtatta volna meg nemcsak az állomás, de minden bizonnyal Kőbánya, sőt az egész főváros sorsát.
Zielinski Szilárd,
a Magyar Mérnök és Építész Egylet és a Közmunkák Tanácsa elsősorban híd- és víztorony-építésben jeleskedő későbbi elnöke, akit szakmai körökben csak a "vasbeton atyjának" neveznek, 1901-es dolgozatában azt javasolta, szüntessék meg a Keletit és a Nyugatit, s helyettük Rákosrendezőn építsék föl az Északi, itt pedig a Déli gyűjtőpályaudvart. "S nem marad más feladat - írta Zielinski -, mint e két pályaudvar között olyan forgalmat létesíteni, hogy az utasok ne csak e helyeken, hanem a főváros súlyvonalában, a nekik legkedvezőbben fekvő pontokon szálljanak ki vagy üljenek be a vonatok kocsijába - ezt pedig elérhetjük, ha e két pályaudvart a föld színe alá süllyedő négy vágánnyal összekötjük." A tekintélyes mérnök tehát úgy gondolta, hogy a vonatok a belvárosban, az addigra már szállodává átalakított Nyugati pályaudvarnál (a Keletiből vásárcsarnok lett volna), az Astoriánál, valamint a Ferenc körút-Üllői út kereszteződésében létesített állomások érintésével, villamos vontatással a föld alatt közlekednének.
A tervet, amely Zielinski szerint "úgyszólván örök időkre megoldaná a pályaudvarok kérdését", elfogadta a MÁV, ám a megvalósítást nem kapkodták el. 1914-ig folytak az előkészületek, de ezt követően történelmi okokból lekerült a napirendről.
Majd' száznegyven év alatt az állomás és környéke teljesen átalakult, bár úgy tűnik, az utóbbi harminc-negyven évben nagy ívben elkerülte a modernizáció. Az 1956-1958 között, Pátkai János tervei alapján épült, több mint száz méter hosszú, barátságtalan aluljárón át közelíthetjük meg a peronokat, az alagút vége viszont már a BNV V-VI. kapuja. Pátkai nem volt egy Ybl Miklós, semmi cicoma, felesleges sallang, az éppen hogy megvilágított csőben a leendő utasoknak csupán kontúrjai rajzolódnak ki, mozgásuk határozottan a Holtak hajnala című film zombi-statisztáira emlékeztet. Csak fel ne faljanak, mielőtt elérjük a világosságba vezető lépcsőt.
Odafent mindannak az esszenciája, ami az elmúlt ötven év MÁV-objektumait jellemzi: murva, gyom, zöldellő fák, rozsdás kerítés. A drappra festett, hullámlemez állomásépület körül rozzant padok, betonteknők, némelyikben virágok, és további, ötletszerűen felhúzott építmények, amelyek közül az agyongraffitizett, láthatóan régóta használaton kívül álló vécéről csupán azért érdemes megemlékezni, mert felfoghatatlan, miért áll a tövében három, remek állapotban lévő bevásárlókocsi.
Persze kocsma is akad
A hadirokkantnak látszó épület hátsó falán még ma is látható az a lőrés, ami mögött valaha a trafikosnő trónolhatott, viszont ha belépünk a házba, mellőzhetjük a múlt időt: a létesítmény, amelynek homlokzatán a "kocsma", a "büfé", a "borozó", az "italáru" sőt a "söntés" feliratot is elolvashatjuk, remekül működik. De valóban mellőzhetjük a múlt időt? Aligha. Ha valaki ma is úgy gondolja, hogy Kőbánya címerállata a sörösüveg, a kerület "arca" pedig Deák Bill Gyula, itt igazolva érezheti magát. A falat borító sötétkék csempe, az áramvonalas hűtőpult, "A jéghideg Coca-Cola az igazi! Itt kapható" szöveggel díszített lámpa mind-mind vagy harminc évvel ezelőtt számított divatosnak, de az üdítőital-választék is: kóla, málna, narancs, tonik - ahogy a folyó borból, ezekből is negyven forint egy deci. Vagyis nem. A tonikból - úgy látszik, luxusnak számít - ötven.
Arra számítunk, felbukkan Szomjas György, hogy hirtelen felindulásból leforgassa új filmjét a Kopaszkutya visszatér címmel, de csak egy szomjas vándor érkezik. Miután sikerül átvergődnie az összes akadályon - kilincs, küszöb -, vigyázzállásba vágja magát a pult előtt, mutatóujját a háromlábú kovácsoltvas állványba illesztett, horpadt műanyag flakonra szegezi, és így szól: "Ávöööall ttőt!" A felszolgáló ért a szóból, kétdecis poharat kap elő, megnyitja a kupakra illesztett csapot, és tölt a "ház specialitásából", a színében leginkább kőolajra emlékeztető vermutból.
