Állomásról állomásra VIII.: A múltat megtalálni (Sátoraljaújhely)

Tranzit

A 19. század utolsó negyedétől Trianonig a Szerencs-Kassa, illetve Szerencs-Csap útvonal felező-, illetve csomópontjának számító sátoraljaújhelyi vasútállomás egykori jelentőségének állított emléket a MÁV és a városvezetés egy csodálatosan renovált épületben. Az illő forgalom azonban hiányzik.

A 19. század utolsó negyedétől Trianonig a Szerencs-Kassa, illetve Szerencs-Csap útvonal felező-, illetve csomópontjának számító sátoraljaújhelyi vasútállomás egykori jelentőségének állított emléket a MÁV és a városvezetés egy csodálatosan renovált épületben. Az illő forgalom azonban hiányzik.

Sátoraljaújhely, mely Rákóczitól Kölcseyn és Kossuthon át egészen Fejti Györgyig nyilvántartja a vonzáskörzetéhez kötődő történelmi figurákat, a rendszerváltás utáni tíz évet lényegében átaludta. Az északkelet-magyarországi határszél városának zsákutca jellege leginkább a vasútállomáson volt tetten érhető, hiszen az egykori vármegyeközpontnak emelt óriási épülettel sem a tulajdonosok, sem az utasok nem tudtak mit kezdeni. Az pedig az érkezők és indulók hangulatát is alapvetően meghatározta, hogy a járműbontóba váró roncsok, kiszolgált mozdonyok és szerelvények is az állomás előtti síneken várakoztak.

Aztán néhány éve, amikor még futott a MÁV-nál állomásrekonstrukciós program, és a miskolci, illetve szerencsi vasútállomás felújítása is befejeződött, a megye

valaha legtekintélyesebb

kisvárosi állomását sem merték kihagyni. Annál is inkább, mert jó egy évtizedes ígérgetés után ekkortájt készült el végre az előírás-szerűen magasított peron, amely mögött a funkciótlan, teljesen leromlott állapotú épület több mint szégyellnivalónak számított. (Még akkor is így van ez, ha az itteni vasutasok többsége máig neheztel Koltai Róbertre, amiért a történetileg valóban itt játszódó Sose halunk megbe nem filmezte bele az ötvenes évek óta változatlan állapotban hagyott vasútállomás érkezési oldalát.)

Az újjáépítésnél az államvasutaknál - nem csak takarékosságból - az is felmerült, hogy a 18 ezres városhoz és alig tucatnyi (jelenleg éppen 16) érkező és induló vonathoz illeszkedő méretarányosításnak vessék alá a kétszintes, vásárcsarnok nagyságú, eredeti funkcióinak többségét már legalább 50 évvel korábban elvesztő épületet, de az ötlet a műemlékvédelmiseknek köszönhetően gyorsan hamvába holt. A teljes egészében alig egy éve elkészült sátor-aljaújhelyi vasútállomás szinte az 1900-as évek előtti eredeti nagyságában épült újjá. A több százmillió forintos, teljes át- és újjáépítés annak az 1898-ban kibővített állomásépületnek a főbb jegyeit élesztette újjá, mely az egykori Zemplén vármegye pénz-, termény- és egyéb áruforgalmának több mint kétharmadát, illetve az évi 12 országos vásáron itt megjelent 2500 kofa logisztikai kiszolgálását teljesítette. Mindezt nagyjából abban a formában, ami miatt a Kassa, Szerencs vagy Csap irányába utazók mellett kedvelt helye volt a városi polgárságnak is, akik bálok mellett anno vívóbemutatókat és képkiállításokat is rendeztek az akkor konyhájáról is híres restiben.

A megaprojektbe

az is belefért, hogy az épület sokáig sárga (olykor tüdőszínű részekkel) és mélyzöld színvilága helyére fehér alapon halványvörös és napszítta MDF-zöld színek kombinációja került - igaz, a váltás jogosságát nagy képzelőerővel akár a korabeli fekete-fehér fényképekből is ki lehet olvasni. A régi nagyság kidomborítása mellett a funkciókeresés is fontos szempont volt. Ezt nemcsak a hat, teljesen lerobbant és egyszerre soha nyitva nem tartó pénztár két korszerűre cserélése igazolja, hanem hogy az emeleten ma szociális bérlakások vannak, az egykori terménytárolók helyén pedig a Borsod Volán helyi bürokráciája kapott helyet. Az állomásépületen belül a ma is vasúti közlekedéshez használt területeken szimbiózisba hozták a százéves időutazást sejtető padokat a modern burkolóelemekkel és ízléses faldekorációkkal. Mindezt a váróteremben állva hagyott eredeti öntöttvas tartóoszlop koronázza meg. Igaz, az nehezen megfejthető talány, hogy egy szórt falfényekkel világított teremben miért feketére mázolták a díszes, ám így magából alig valamit megmutatni tudó mementót. Azonban a peron felőli oldalon, az eresz alá szerelt világítótestek valóban bámulatosak. Ilyesmit legfeljebb a prágai belváros utcáin láthat az ember.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.