A 19. század utolsó negyedétől Trianonig a Szerencs-Kassa, illetve Szerencs-Csap útvonal felező-, illetve csomópontjának számító sátoraljaújhelyi vasútállomás egykori jelentőségének állított emléket a MÁV és a városvezetés egy csodálatosan renovált épületben. Az illő forgalom azonban hiányzik.
Sátoraljaújhely, mely Rákóczitól Kölcseyn és Kossuthon át egészen Fejti Györgyig nyilvántartja a vonzáskörzetéhez kötődő történelmi figurákat, a rendszerváltás utáni tíz évet lényegében átaludta. Az északkelet-magyarországi határszél városának zsákutca jellege leginkább a vasútállomáson volt tetten érhető, hiszen az egykori vármegyeközpontnak emelt óriási épülettel sem a tulajdonosok, sem az utasok nem tudtak mit kezdeni. Az pedig az érkezők és indulók hangulatát is alapvetően meghatározta, hogy a járműbontóba váró roncsok, kiszolgált mozdonyok és szerelvények is az állomás előtti síneken várakoztak.
Aztán néhány éve, amikor még futott a MÁV-nál állomásrekonstrukciós program, és a miskolci, illetve szerencsi vasútállomás felújítása is befejeződött, a megye
valaha legtekintélyesebb
kisvárosi állomását sem merték kihagyni. Annál is inkább, mert jó egy évtizedes ígérgetés után ekkortájt készült el végre az előírás-szerűen magasított peron, amely mögött a funkciótlan, teljesen leromlott állapotú épület több mint szégyellnivalónak számított. (Még akkor is így van ez, ha az itteni vasutasok többsége máig neheztel Koltai Róbertre, amiért a történetileg valóban itt játszódó Sose halunk megbe nem filmezte bele az ötvenes évek óta változatlan állapotban hagyott vasútállomás érkezési oldalát.)
Az újjáépítésnél az államvasutaknál - nem csak takarékosságból - az is felmerült, hogy a 18 ezres városhoz és alig tucatnyi (jelenleg éppen 16) érkező és induló vonathoz illeszkedő méretarányosításnak vessék alá a kétszintes, vásárcsarnok nagyságú, eredeti funkcióinak többségét már legalább 50 évvel korábban elvesztő épületet, de az ötlet a műemlékvédelmiseknek köszönhetően gyorsan hamvába holt. A teljes egészében alig egy éve elkészült sátor-aljaújhelyi vasútállomás szinte az 1900-as évek előtti eredeti nagyságában épült újjá. A több százmillió forintos, teljes át- és újjáépítés annak az 1898-ban kibővített állomásépületnek a főbb jegyeit élesztette újjá, mely az egykori Zemplén vármegye pénz-, termény- és egyéb áruforgalmának több mint kétharmadát, illetve az évi 12 országos vásáron itt megjelent 2500 kofa logisztikai kiszolgálását teljesítette. Mindezt nagyjából abban a formában, ami miatt a Kassa, Szerencs vagy Csap irányába utazók mellett kedvelt helye volt a városi polgárságnak is, akik bálok mellett anno vívóbemutatókat és képkiállításokat is rendeztek az akkor konyhájáról is híres restiben.
A megaprojektbe
az is belefért, hogy az épület sokáig sárga (olykor tüdőszínű részekkel) és mélyzöld színvilága helyére fehér alapon halványvörös és napszítta MDF-zöld színek kombinációja került - igaz, a váltás jogosságát nagy képzelőerővel akár a korabeli fekete-fehér fényképekből is ki lehet olvasni. A régi nagyság kidomborítása mellett a funkciókeresés is fontos szempont volt. Ezt nemcsak a hat, teljesen lerobbant és egyszerre soha nyitva nem tartó pénztár két korszerűre cserélése igazolja, hanem hogy az emeleten ma szociális bérlakások vannak, az egykori terménytárolók helyén pedig a Borsod Volán helyi bürokráciája kapott helyet. Az állomásépületen belül a ma is vasúti közlekedéshez használt területeken szimbiózisba hozták a százéves időutazást sejtető padokat a modern burkolóelemekkel és ízléses faldekorációkkal. Mindezt a váróteremben állva hagyott eredeti öntöttvas tartóoszlop koronázza meg. Igaz, az nehezen megfejthető talány, hogy egy szórt falfényekkel világított teremben miért feketére mázolták a díszes, ám így magából alig valamit megmutatni tudó mementót. Azonban a peron felőli oldalon, az eresz alá szerelt világítótestek valóban bámulatosak. Ilyesmit legfeljebb a prágai belváros utcáin láthat az ember.
