Telefon: 267-3199
Nyitva tartás: 12-02 óráig
Ha beleszúrod a kést a steakbe, a ruhatáros néniig spriccel a vér! - próbálom nyugtatni Lukács fotóművészt, aki egy saigoni kákabárban is találna csomót. Kicsit ideges: a sanyarú parkolási viszonyok miatt a helyet érdemes gyalog megközelíteni, márpedig mi nem ezt tettük. Mire megkapjuk félliteres kólánkat (light is van), már túl vagyunk azon, hogy a kerékbilincs alkotmányellenes, autót elszállítani pedig csak onnan lehet, ahol a megállni tilos tábla alatt az opció grafikus megjelenítésre került. Így azonban csak egy szélvédőbírságolásra van lehetőség, ami korántsem olyan visszavonhatatlan, mint amikor például Ausztriába megyünk hajátültetésre, és megtudjuk, hogy tulajdonképpen a mi hajunkat ültetik alulról felülre, de addigra már fel van hasogatva a tarkónk. Lukács fotóművész egyébként komolyan fontolóra vette, hogy keresztbe parkolván elállja az utat, és akkor az elvivőautó nem fér hozzá, de ezt a témát most inkább meghagyjuk a Különleges Fóbiák alcímet viselő Szenes Andrea Show-nak.
A Fat Mo´s tudathasadt gengszterbár, hiszen az igazi gengszterek nem tudják, miért hívták Lucianót Luckynak, azt viszont sokkal inkább, miként kell hatszámjegyű kártyaadósságot meg lopott jet-skit nejlonzacskós fojtogatással behajtani. Ezért ők nem a Fat Mo´s-ba jönnek, hanem a Pigalle-ba, így aztán mindnyájan jobban járunk. Az étlapon olvasható a névadó története, aki a szesztilalom idején futott be fényes karriert, részben mint rabló, részben mint pandúr. A Fat Mo´s berendezése ennek megfelelően a 20-as évekre utal, és bár a Cotton Club biztos más volt, itt legfeljebb az óriásképernyős tévében ziháló maratoni futók zavarhatják a szőrszálhasogatókat. Az enteriőr tehát rendben, az esti koncertek hangereje is csak alig-alig nyomja el a diszkrétebb böfögést, viszont a húszas-harmincas évek zenéje helyett gyakorta csak megfáradt arcú, haknizó dzsesszkonzisok szólózgatnak a kitűrt Diesel-pólójukban. Ráadásul este, különös tekintettel a hétvégére, feltétlenül érdemes asztalt foglalni, mert a tárkonyos vaddisznóragu-levest sokkal nehezebb állva, lökdösődve elfogyasztani, mint egy Big Macet.
A tárkonyos vaddisznólevesnél maradva meg kell jegyezni, hogy a még enyhén stresszelt idegállapotú Lukács fotóművész is kifogástalannak minősítette, csakúgy, mint önnön francia hagymalevesét.
A Sebhelyes arcú steak - talán a zavartalanabb emésztés miatt - nem néz ki úgy, mint egy sebhelyes arc; formáját és méretét tekintve leginkább Juszt László ökölbe szorított kezéhez lehetne hasonlítani. Mellette kis saláta, friss bazsalikomlevélkék és hozzá méltó mennyiségű krumplipüré. Lukács fotóművész valami spanyol nevű dolgot evett, amire azt hitte, steak, és emlékszem, összevesztünk rajta, hogy a benne levő j-t most minek ejtjük. De nem steak volt, hanem füles vaslábosban sistergő, igen kellemes ízű marhadarabkák. Lukács fotóművész, aki előző életében bűnügyi helyszínelő lehetett, felfedezett egy hibát, amelyről lelkiismeretem megnyugtatására, úgy érzem, be kell számolnom.
- Odaégették a hagymát, az a baj.
- De hát itt a hagyma, tessék.
- Ohó, barátocskám, ezt nézd meg! - és kiemel egy négy milliméter hosszú, egy milliméter széles fekete tárgyat.
- Jó, jó, de mennyi rendes hagyma van benne!
- Nem érdekel, tegyék bele a húst korábban.
- Na és mivel magyarázod a rendes hagymákat?
- Később még raktak hozzá - mondja fölényesen, és a helyemben sokan örülnének, hogy nem szólította őket Watson doktornak.
Eszünk még Fat Morzsát (császármorzsa vaníliasodóval - ajánlott!) és Fat Mo palacsintát (fagyi, tejszín, gyümölcsök). A fizetéskor megállapíthatjuk, sikerült átlépnünk az ötezres álomhatárt, s elégedetten dőlünk hátra, hiszen már tudjuk, hogyan érezték magukat a Sebhelyes Arcú vacsoravendégei, miután a pincérek felszolgálták az ólmot.
