Wittgenstein Tractatusban kifejtett életfilozófiája mint kérdés teljesen váratlanul ér, nem kimondottan az a téma, amit ki szoktak emelni a szóban forgó mûbôl. Problémánkat kezdésképpen meg is osztjuk a vizsgáztatóval: a könyvet ugyan háromszor olvastuk, de a világról sub speciae aeternis és a szubjektumról hosszasabban a fôbelövés terhe mellett sem tudnánk beszélni. Azért megpróbáljuk, de az eredmény Faragó Szabó minden asszertivitása és finom jóindulata mellett is „harmatgyenge”.
Kitámolygunk, láncdohányzunk, lélekben már a pótvizsgára készülünk. De egyelôre a vizsga második része van soron. Heideggerért vagy Sartre-ért imádkozunk: a létbevetettséget és a szorongást most igen autentikusan tudnánk tolmácsolni. A sorstársak hasonlóan fényes hangulatban várják Fehér M. Istvánt, aki – feltehetôleg életében elôször – késve fut be, elfelejtette a mai alkalmat. Az elsô opciónk Husserl, a második Rickert lenne, végül (jegyvesztés terhe mellett) Adornóban maradunk, a felvilágosodás fogalmára kellene koncentrálni. Meleg van, este hat, a professzor úr segítségével mégis megemlékezünk az instrumentális racionalitás problémáiról, az egyenlôsítô gondolkodásról, a világ varázstalanításáról.
Hármassal jövünk ki. Egy egész kitûnôre abszolvált vizsgaidôszaknak sem örültünk még ennyire.
ELTE Bölcsészettudományi Kar
