"A sztoriért megyek, nem a veszélyt keresem" (Peter Arnett, a CNN riportere)

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
1998/42. (10. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az új-zélandi születésű veterán haditudósító harmincöt éve járja a világ háborús zónáit: a vietnami háborúban tíz évet töltött az Associated Press tudósítójaként, az elmúlt két évtizedben pedig a CNN egyik fenegyerekének számított. A CNN hírtelevíziót a globalizáció iskolapéldájaként szokás emlegetni, filozófiája megváltoztatta a média szerepéről alkotott képet, és rengeteg elméleti vitát provokált: a linzi Ars Electronica fesztiválon tartott előadásában Arnett pozitívan értékelte az információtechnológia és a média egyre erősödő szimbiózisát, és időt szakított a mi kérdéseinkre is.

Az új-zélandi születésű veterán haditudósító harmincöt éve járja a világ háborús zónáit: a vietnami háborúban tíz évet töltött az Associated Press tudósítójaként, az elmúlt két évtizedben pedig a CNN egyik fenegyerekének számított. A CNN hírtelevíziót a globalizáció iskolapéldájaként szokás emlegetni, filozófiája megváltoztatta a média szerepéről alkotott képet, és rengeteg elméleti vitát provokált: a linzi Ars Electronica fesztiválon tartott előadásában Arnett pozitívan értékelte az információtechnológia és a média egyre erősödő szimbiózisát, és időt szakított a mi kérdéseinkre is.

Magyar Narancs: Hogyan változtatta meg a riporteri munkát a távközlési technológiák fejlődése a karrierje során?

Peter Arnett: A változásnak két aspektusa van. Először is a hatvanas években a kormányok sokkal jobban kontrollálták a hozzáférhető információkat, beleértve az amerikai kormányt is. Tartott a hidegháború, a nyugati és a keleti blokk szembenállása, a szenzitív biztonsági információkat hét lakat alatt őrizték. Másodszor pedig a hatvanas években a távközlési technológia nagyon fejletlen volt. Komoly gondot okozott két ország között kommunikálni, nagyon primitív rendszerek voltak. Manapság a kormányoknak sokkal nehezebb dolguk van, ha ellenőrizni akarják az információáramlást, mert olyan sok lehetőség nyílt az információtovábbításra: fax, internet, mobiltelefon, műholdas telefon és így tovább. Ez a riporteri munkát is jelentősen megkönnyíti. A Föld bármelyik országába utazhatunk - a hatvanas években ez is nagyon korlátozott volt -, a világon bárkivel beszélhetünk, és ezt valós időben közvetíthetjük is: telefonon vagy élő televízióadásban. Tehát manapság sokkal gyorsabban és pontosabban tájékoztathatunk, mint a hatvanas években.

MN: Milyen technikai eszközök álltak rendelkezésre Vietnamban a hírek továbbítására?

PA: Nagyon primitív eszközökkel dolgoztunk. Helikopterrel vittek ki a harctérre, csak fényképezőgép és jegyzetfüzet volt nálam. Aztán egyenesen visszarepültem a fővárosba, Saigonba, hogy elküldjem az anyagot egy nagyon lassú és primitív telexgépen. Manapság már közvetlenül a harctérről, akció közben is tudósíthatunk - az esemény még zajlik, miközben már a képernyőn beszélek róla. Ez óriási különbség - persze a televíziós élő tudósításhoz húsz-harminc fős stábra van szükség.

MN: Egyesek szerint ez a folyamat oda vezethet, hogy a média kreálni kezdi az eseményeket, ahelyett hogy beszámolna róluk.

PA: Nem hiszem, hogy ettől kell tartani. Szerintem az a probléma, hogy nem számolunk be elég eseményről. Nem beszélünk eleget Kosovóról, Szomáliáról, Afrikáról. A televízió, az élő tévéadás olyan drága, hogy csak az igazán nagy sztorikkal foglalkozunk. Nem kreálunk eseményeket, de csak oda megyünk el, ahol már valami nagyon fontos dolog történik. Kenyába és Tanzániába csak akkor megyünk, ha egy nagy bombamerényletről kapunk hírt. Kongóról csak akkor beszélünk, ha az ország az összeomlás szélén áll. Nem hiszem, hogy eseményeket kreálunk - éppen ellenkezőleg, túl kevés eseményről tudósítunk. Többről kéne, de ez egy nagyon költséges műfaj.

MN: Az éles piaci versenyhelyzet sem vezethet túlkapásokhoz? A hírversenyben - ahogyan azt Magyarországon is tapasztalhattuk a kereskedelmi tévék indulásakor - a rossz hír, a vérpatak hozza a nézettséget. A tömegmédia nem érdekelt a konfliktusok kiélezésében?

PA: A lehetőség mindig fennáll, hogy a hírverseny szenzációhajhászássá fajul. Ez igaz. De a háborús zónákban nem kell felfújni a sztorit, mert az már magától is elég szenzációs. A jelenlegi orosz gazdasági-politikai krízis például már elég szenzációs - hetekig nem működött a kormány abban az országban. A földön rengeteg olyan esemény történik, amit nem kell eltúlozni vagy felfújni. Egyszerűen csak tudósítani kell róluk. A piaci verseny egyébként szerintem jó dolog: ha az egyik hírügynökség hibázik, ha valaki hazudik, a többiek azonnal lecsapnak rá. A verseny fontos eleme, hogy kijavítjuk egymás hibáit.

MN: Előfordulhat, hogy a riporter véleményével, állásfoglalásával belekeveredik a konfliktusba, esetleg új irányt szab a történelemnek?

PA: Igen. Annak idején Haitiben például sokan nézték a CNN-t és más amerikai televíziókat. A katonai puccsal eltávolított Aristide elnök támogatói kedvelték a tudósításaimat, és meghívtak minket otthonukba. A katonai juntával szimpatizálók viszont meg akartak ölni. Krízishelyzetbe került országokban veszélyes a riporteri munka. Mikor 1996-ban Belgrádban voltam az utcai tüntetéseken, a tüntetők szimpatizáltak velünk, a kormány viszont gyűlölt minket. Ambivalens helyzet. Ami a kérdés másik részét illeti, valóban, befolyásolhatjuk a döntéshozókat is. Tudja, én nem teljesen bízom meg a kormányokban. A kormányok is csak emberekből állnak, megválasztott emberi lényekből. Attól még, hogy valaki elnök vagy miniszterelnök, nem lesz tévedhetetlen. Nem ő a pápa. A kormányok hibáznak. Az amerikai, illetve a nyugati média azt tartja, hogy a kormányoknak számot kell adniuk döntéseikről, belpolitikai és külpolitikai vonatkozásban egyaránt. Ha Clinton elnök rakétákat lő ki Afganisztánra vagy Szudánra, rendben van. De felelősséget kell vállalnia érte. Magyarázatot kell adnia az amerikaiaknak és a világ többi részén élőknek, hogy miért támadta meg ezeket a célpontokat. Felelősséggel tartozik. Erről szól a demokrácia. Ha a tudósításaink befolyásolják a kormány irányvonalát, az valószínűleg azért van, mert a tudósításaink korrektek, és az irányvonal változtatásra szorul.

MN: A belgrádi kormány propagandára, dezinformációra használta és használja fel a tömegmédiát Szerbiában. Előfordulhat ez a CNN-nel is?

PA: Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a médiát hamis információk terjesztésére használja fel valaki. Nálunk azonban ez csak egy rövid ideig működhet: ha például hírt adunk egy országról, amely valamilyen váddal illet egy másik országot, akkor a védekezésnek is helyt kell adjunk. Ha például Szudán azzal vádolja Amerikát, hogy a rakéta egy gyógyszergyárat talált el, és nem egy vegyi fegyvereket előállító üzemet, akkor az USA is nyilvánosságra hozhatja a bizonyítékait ennek ellenkezőjéről. És vica versa. Tehát a propaganda nagyon könnyen tetten érhető. Hogy néha mégis propagandacélra használnak minket, az igaz, mert van, aki élő adásban hazudik. De mások később vitába szállhatnak vele, tehát egyensúly van. Ha a világ minden politikusa becsületes volna, a CNN sem hibázna.

MN: Ön személy szerint követett már el olyan riporteri hibát, amely később gondot okozott?

PA: Igen, idén nyáron beszámoltunk arról, hogy az amerikai kormány állítólag ideggázokat is bevetett a vietnami háborúban harminc évvel ezelőtt. A sztorit vizsgálat követte a Pentagonban és a mi részünkről is, és kiderült, hogy nem áll biztos lábakon. Helyesbítésre kényszerültünk, és én személy szerint is nagyon sajnálom, ami történt. Ez volt egész karrierem legnagyobb hibája, az első sztori, amit vissza kellett vonnom.

MN: Karrierje legnagyobb sikerét viszont az Öböl-háborúban aratta, amikor az amerikai bombázás idején operatőr és stáb nélkül tudósított Bagdadból műholdas telefonon. Nem féltette az életét?

PA: Egyszeri lehetőség volt. Egy várost, amelyet az egész világ ellenségnek tekintett, a történelem egyik legnagyobb bombázása fenyegette. Emberi lényként természetesen féltem, de akkora szakmai kihívást jelentett ott maradni, hogy egyszerűen nem adhattam fel. A bombázás elég óvatosnak bizonyult, az USA és szövetségesei csak kijelölt katonai célpontokat támadtak, bár az egyik elég közel volt a hotelhez, ahol laktam. Életem egyik legizgalmasabb időszaka volt, és egy nagy pillanat az újságírás történetében.

MN: Keresi a veszélyt?

PA: Nem a veszély, hanem az újságírás megszállottja vagyok. Olyan helyekre akarok menni, ahol jó sztorikat találok. Jövő héten Algériába megyek néhány hétre, hogy beszámoljak arról, ami ott történik. Ha veszélyes helyzetbe kerülök egy sztori kedvéért, nem bánom a veszélyt, de az igazat megvallva a sztoriért megyek, nem a veszélyt keresem. Hajlandó vagyok kockázatot vállalni egy jó sztori kedvéért. Vietnam volt a legveszélyesebb terep, tíz évet töltöttem ott az Associated Press riportereként. Szinte mindennap kint voltam a harctéren, a katonák között, kis, húsz-harminc fős osztagokat is elkísértem. Előfordult, hogy bekerítettek minket, tűzpárbajba keveredtünk a vietkonggal, emberek haltak meg körülöttem - én természetesen nem harcoltam, de segítettem a sebesülteken. Nagyon veszélyes volt, hatvanöt újságíró halt meg Vietnamban. Ma már nem mennék oda, de akkor megtettem.

MN: Előadásában említette, hogy a CNN közvetítő szerepet is játszhat: a háborúban álló felek rajta keresztül üzengetnek egymásnak. Ezek szerint a haditudósító egyfajta diplomáciai védettséget élvez?

PA: Igen, bizonyos mértékben. Mikor Paléban jártam, a boszniai szerb oldalon, biztosra vettük, hogy nem fognak inzultálni vagy letartóztatni minket: a szerb katonák gond nélkül átengedtek az ellenőrzőpontokon, mert a kormányuk engedélyezte a munkánkat. Irakban ugyanez volt a helyzet, többfelé jártunk az országban a kormány hozzájárulásával. Előfordul persze az is, hogy a helyi hatóságok engedélye nélkül forgatunk - tavaly Afganisztánban például a tálib kormány nem engedélyezte a munkánkat, mégis odamentünk. Pedig általában úgy harmincan vagyunk, ennyi embert nehéz elbújtatni, úgyhogy engedélyekre van szükségünk.

MN: Már Vietnamban sok borsot tört az amerikai kormány orra alá, és az öböl-háborús tudósításai sem nyerték meg a hivatalos körök tetszését. Miért nem kedvelik önt?

PA: Főleg azért, mert a másik oldalról tudósítok. Karrierem során az amerikai katonai akciókról tudósítva általában az ellenséges oldalon dolgozom. Panamában Noriega elnök csapatainál voltam, az Öböl-háborúban Szaddám Huszein városában, Boszniában pedig a boszniai szerb erőknél. Azért küldenek oda, mert hajlandó vagyok ilyen munkát végezni. Sok riporter nem vállalná, hogy interjút készítsen Huszeinnel, vagy éppen Karadzictyal, vagy Mladictyal. Tavaly Afganisztánban jártam, és meginterjúvoltam Uszáma bin Ládint, egy egész órát töltöttem vele egy barlangban az afgán hegyek között. Veszélyes volt, de én vállaltam. Így aztán kialakult ez az imázs: sokan engem is rossz fiúnak tartanak. Az Öböl-háború alatt az amerikai csapatok parancsnoka, Norman Schwarzkopf tábornok - akit évtizedek óta ismerek, Vietnamban barátok voltunk - ellenségévé váltam, csak azért, mert Bagdadban voltam. Roppant kellemetlen, de a riporternek ezt az árat meg kell fizetnie.

MN: Ládinnal készítene mostanában interjút?

PA: Már jeleztük, hogy szívesen beszélnénk vele megint, de nem biztos, hogy összejön a dolog, mert neki nagyon óvatosnak kell lennie. Ládin nem bízik bennem, nem bízik a CNN-ben - valószínűleg elég kevés emberben bízhat mostanában. Mi persze szívesen meginterjúvolnánk - mindenkit meginterjúvolunk, ha a dolognak hírértéke van.

Bodoky Tamás

Az interjú egy részét az MTV 1 Médiamix című műsora sugározta.

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
1998/42. (10. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...