A kortársak többsége nem hallott a Tambora vulkán 1815. áprilisi kitöréséről (lásd Felrobban a hegy c. keretes írásunkat), pedig a katasztrófa globális léptékű klímaváltozással járt.
A naplemente sem kárpótolt
1816-ban durva időjárási események sora rázta meg a Föld jelentős részét, különös tekintettel Ázsia keleti felére, Európa nyugati és középső részére, valamint Észak-Amerika keleti partvidékére, az akkori keleti és nyugati civilizációk tágan értelmezett magterületeire. A szokatlanul télies tavaszt hűvös és csapadékos nyár követte, Magyarországon barna, Itáliában vörös színű hó esett hónapokon keresztül. A gyakori felhőzet miatt szinte állandó szürkületbe borult a világ, a ritka és bágyadt napsütéses napok viszont rendre elképesztő árnyalatú naplementékkel végződtek: a horizont közelében vörös és narancs, míg feljebb, a zenit irányában már rózsaszín és lila árnyalatokban pompázott az ég (lásd Borzalomból művészet című keretes írásunkat). Ám e természeti szépségek aligha kárpótolták a lakosságot, az elmaradt nyár miatt ugyanis alig termett valami.
A 19. század legnagyobb humanitárius katasztrófájához és éhínségéhez vezető okok sokáig homályban maradtak. Csak a múlt század végén, a vulkáni működések klimatikus hatásainak feltárása nyomán vált nyilvánvalóvá, hogy nem csupán az 1815-től 1819-ig tartó rövid, de annál intenzívebb klímaváltozás köthető egy vulkánhoz, de számos, korábbi hasonló eseményt is össze lehet kapcsolni egy-egy kevésbé katasztrofális lefolyású historikus kitöréssel. Annyit már megállapított a tudomány, hogy a bajokért nem a légkörbe jutó töménytelen por volt a felelős – az ugyanis viszonylag hamar visszahullik a felszínre –, inkább az, hogy ilyenkor elképesztő mennyiségű kén-dioxid kerül a magasabb légkörbe, ahol oxidálódva és a légköri vízgőzzel reagálva kénsavcseppecskéket képez, amelyek rendkívül hatékonyan verik vissza a napsugárzást. A Tambora katasztrófája során rekordmennyiségű kén-dioxid került a légkörbe, és ez az utóbbi öt évezred legerősebb klímaformáló kitörését jelentette. Egyes csillagászok szerint ehhez még hozzájárult az is, hogy az akkori alacsony napaktivitás miatt eleve kevesebb sugárzás érkezett a Földre.
Éhhalálra ítél ez a rend
1816 nyarának szörnyű terméskiesése önmagában is tragikus következményekkel járt volna, ám a napóleoni háborúk teremtette erős hadikereslet miatt sokfelé amúgy is kiürültek a gabonaraktárak, s ezeket éppen ekkor, az első békeévben kellett volna feltölteni. A katasztrófa miatti hiány azonban az élelmiszerárak meredek emelkedéséhez vezetett, s az ezt követő éhínség, majd a nyomában fellépő betegségek miatt csak Európában körülbelül 200 ezer ember halt meg. (A magyarországi következményekről lásd Jégeső és éhínség c. keretes írásunkat.) A kormányzatok kezdetben a bevált módszerekkel reagáltak: megtiltották a mezőgazdasági termények exportját, és igyekeztek elfojtani a rossz termésről szóló hírek terjedését. Ennek ellenére is éhséglázadások törtek ki Európában, a kétségbeesett emberek megtámadták a pék- és húsüzleteket, és az élelmiszerraktárak megnyitását követelték. Noha felmerült, hogy szükség lenne a mezőgazdaság védelmét célzó behozatali vámok eltörlésére vagy mérséklésére, ám főleg Nagy-Britanniában mindez inkább a protekcionista gazdaságpolitika és az autarkia, a zárt gazdaság elterjedéséhez vezetett. Viszont a brit (és részben más nyugati kormányzatok) bizonyos mértékig felhagytak az addig domináns lassez faire társadalom- és gazdaságpolitika erőltetésével, s ekkor történt meg először, hogy az ínségtől sújtott szegényekkel, illetve a járványok áldozataival törődni kezdett az állam. Nagy-Britanniában megszületett a szegények alkalmazásáról szóló törvény, és ekkor jöttek létre a modern egészségügyi hálózat első intézményei is, bár így is későn: 1816 és 1819 között csak az angol korona százezer ír alattvalója halt éhen vagy veszett oda az ínséget kísérő tífuszjárványban.
Nem véletlenül soroljuk a brit példákat. A globális klímaváltozás hatásai régióról régióra eltértek. Észak- és Kelet-Európában, így Oroszországban például a meleg és száraz nyárnak köszönhetően jó volt a termés, éppen ezért I. Sándor cár gabonaszállítmányokat küldött az éhező Svájcba. Észak-Amerikában viszont kevésbé sújtotta a kontinens még alig feltárt belsejét a keleti partvidék szárazra és hidegre fordult klímája, és ez nagymértékben hozzájárult az addig meg nem hódított nyugati területekre irányuló belső migrációhoz, amit az Európából érkező klímamenekültek áradata is erősített. Érdekes módon az Északi-sarkvidéken éppen ekkor olvadt el a jégsapka jelentős része, ami megindíthatta az Arktisz meghódításáért vívott versenyt. A klímaváltozás Kelet-Ázsiát is súlyosan érintette, ahol a szubtrópusi, trópusi monszun éghajlatú termékeny vidékeken sokszor nyáron is fagyott éjszakánként, számos régióban pedig hosszú idő után először láttak havat. A nyár hiánya a sűrűn lakott ázsiai területeken is élelmezési katasztrófát, éhínséget, majd járványokat okozott. Bengáliában 1817-ben egy addig ismeretlen ragályos betegség ütötte fel a fejét: a kolera később, az orosz hadaknak „köszönhetően” eljutott Európába, így Magyarországra is, és a század során több hullámban végigpusztította a népességet. De hogy ne csak rémségeket említsük: Karl Drais báró találmánya, az első, még pedál nélküli kerékpár (Lásd: Két kerékkel több, Magyar Narancs, 2011. május 5.) minden bizonnyal a tömeges lóhiány miatt nyerte el gazdag mecénások és a nagyközönség érdeklődését.
Mi lenne, ha ma történne?
A kétszáz éve történtek mutatják az egyik legfontosabb modern kori példát arra nézve, hogy milyen hatása lehet valamely hirtelen jött, radikális klímaváltozásnak. Az eset első ránézésre még alá is támasztja korunk klímavédelmi törekvéseit és intézkedéseit – csakhogy a kétszáz évvel ezelőtti klímaváltozás ellentétes irányú, ráadásul sokkal radikálisabb és gyorsabb lefolyású volt, mint amitől manapság tartunk, és amelynek kimenetével, forgatókönyvével továbbra sem vagyunk tisztában. A legfontosabb tanulság mégis az, hogy az akkori katasztrófa emberi közreműködés nélkül történt, míg az elmúlt és az eljövendő évtizedek valamennyi klímaingadozását s az érzékelhető melegedési tendenciát a tudományos konszenzus az emberi tevékenységhez köti. A Tamboráéhoz hasonló vulkáni kataklizmákat szabályozni, megakadályozni nem tudjuk, előre jelezni is csak rövid távon lehetséges őket. Így egy hasonló, kolosszális vulkáni kitörésnél el sem tudjuk képzelni, hogy milyen súlyos gondokat okozna a jelenkor civilizációjára nézve. Az utóbbi 200 év szakadatlan technológiai fejlődése sok tekintetben csak még sérülékenyebbé tett minket. Elég csak arra gondolni, hogy a levegőbe kerülő és az egész légkörben eloszló (egykoron fantasztikus naplementéket előidéző) vulkáni üvegszemcsék miatt hónapokig, de akár évekig is csak korlátozottan vagy egyáltalán nem lehetne használni a légtereket. A nyár elmaradása, az ebből fakadó mezőgazdasági katasztrófa globális szinten okozna elosztási zavarokat, s vezetne ma már elképzelhetetlen mértékű élelmiszerhiányhoz, éhínségekhez, járványokhoz, háborúkhoz. Ezért az egyetlen reményünk az lehet, hogy megbízunk a vulkanológusok jóslataiban, amelyek szerint az efféle kolosszális kitörések viszonylag ritkák, az utóbbi nyolcezer évben mindössze hatról tudunk. A Tambora 1815-ös felrobbanása előtt 558 évvel történt hasonló katasztrófa, az indonéziai Mount Rinjani kitörése, amihez sokan a középkor végi kis jégkorszak nyitányát kötik. Reménykedjünk tehát abban, hogy a mi életünkben már nem történik ilyen, s talán leszármazottaink következő pár generációja is megússza.
| Felrobban a hegy A Szumbava szigetén található Tamborát, az indonéz szigetvilág egyik legmagasabb (1815-ig 4300 méteres) hegyét a környéken élők is kialudt vulkánnak hitték, mivel évszázadokon át semmilyen aktivitást sem mutatott. A mélyben található gigantikus mennyiségű izzó anyag csak csendesen hűlt, a mindig magas hőmérsékletű és vízben gazdag mag körül kristályos burok jött létre, benne forró, óriási nyomású, szilárd halmazállapotú, ám a fokozatos hőmérséklet-csökkenés miatt mind instabilabb oldattal. A nyomás növekedése idővel a hőmérséklet-csökkenést is visszafordította, s a folyamat törvényszerűen vezetett a vulkáni aktivitás 1812-es kiújulásához. 1815 tavaszáig nem történt semmi különleges, az alacsony intenzitású működés nem keltett feltűnést. Április 5-én azonban óriási erejű kitörés kezdődött, a robbanást még több ezer kilométerre, Szumátrán is hallani lehetett. Ezt követően kisebb intenzitással folytatódott a hamuhullással járó kitörés, majd április 10-én, egy gigantikus robbanás nyomán a hegy gyakorlatilag hatalmas, gomolygó, tüzes áradattá változott. A 40 kilométer magasságú kitörési felhő periodikusan összeomlott és újjáépült, eközben számtalan izzó törmeléklavina (ún. piroklaszt sűrűségár) zúdult le a hegy oldalán minden irányba, elpusztítva a sziget teljes növényzetét, állatvilágát, s mindazokat, akik nem menekültek el időben. Az utólagos rekonstrukció szerint legalább 150 köbkilométer felhabzott anyagot lőtt ki a vulkán, miközben a hegy magassága egyharmadával csökkent, végül a felső 1500 méter egyszerűen eltűnt. A kitörés közvetlen hatásai, a piroklasztáradások és cunamik következtében az áldozatok száma tízezres nagyságrendű lehetett, de ennél is jóval többen haltak meg amiatt, hogy a tűzhányó sok ezer négyzetkilométernyi megművelt területen pusztította el a termést, ami éhínséghez és járványokhoz vezetett. |
| Borzalomból művészet A finom vulkáni szemcsék okozta fénytörés miatt az égen főleg naplemente idején megjelenő, a sötétülő éggel éles kontrasztban álló élénk, meleg színek számos romantikus festőt ihlettek meg, leginkább a híres angol tájképfestő, William Turner munkáit szokás idézni e tárgyban. Lord Byron számos költeményt szentelt a természet és az emberi világ gyászba borulásának (például a Sötétség című poémát), de talán még jelentősebb volt az a kirándulás, melyet Byron Percy Bysshe Shelley, Mary Wollstonecraft Godwin (a későbbi Mary Shelley) és John Polidori társaságában tett 1816 nyarán a Genfi-tó partjára. A borongós, hideg, felhős, esős idő egész nap a négy fal közé száműzte a brit utazókat, akik így az alkotásnak szentelték idejüket: a laudanumivástól fűtött költői versenyben született meg Mary Shelley Frankenstein avagy a Modern Prométheusz című regénye, illetve Byron Töredék című költeménye, mely az orvos Polidorit később a Vámpír című műfajteremtő elbeszélésének megalkotására ihlette. |
| Jégeső és éhínség A Tambora-katasztrófa magyarországi hatásait Soós István foglalta össze a História 2010/4-es számában. Leírása szerint a kitörés következményeit már 1815 nyarán is érezni lehetett: szörnyű viharok és jégzivatarok tomboltak, melyek számos áldozatot szedtek, közben pusztították a termést és a jószágokat is. 1816 tele szokatlanul hideg volt, rengeteg hóval – az egyik alföldi hóviharban például 17 katona fagyott meg, s velük pusztult 50 ló is. De a nyár még rettenetesebb volt: ekkor a hideg, szürke időhöz újabb özönvízszerű esőzések társultak, sok helyen alig volt mit betakarítani. Az éhség 1816–17 telén kezdte szedni áldozatait, s nyárra tetőzött: főleg az északi, északkeleti országrész, illetve a Partium és Erdély lakói között aratott a halál, egyes becslések szerint legalább 50 ezer áldozatot szedve. De a katasztrófa a gondoskodás, a karitász új formáit is létrehozta. Nyitrán a püspökség támogatásával ingyen osztottak levest és kenyeret, s naponta körülbelül 200 embert tudtak így ellátni. Pozsonyban gyűjtést szerveztek, s rövid idő alatt mintegy 40 ezer forintot tudtak összeszedni, amiből gabonát vásároltak, közpénzen megőröltették, majd a lisztet kedvezményes áron adták el. Országszerte segélybizottságok és jótékonysági egyletek alakultak. Arad vármegyében a begyűjtött 10 ezer forintból 7 kórházat létesítettek és ingyenes ellátást biztosítottak a szegényeknek. Erdélyben ekkor vált közismertté az éhezőkért fáradhatatlanul dolgozó ifj. báró Wesselényi Miklós neve is. |
