„Háromszázötven bélyeget tervezett. A legkülönbözőbb témák bravúros megoldásai igazolták tehetségét. (…) Az alkalmazott grafika törvényeit ismerő, a lényeget láttató, a múltat-jelent magyarázó, drámaian komponáló, közérthetőségre törekvő” – köszöntötte 1976-ban a Magyarország című hetilap a 70 éves Légrády Sándort, a hazai bélyegtervezés legtekintélyesebb és legtermékenyebb alakját. A laudáció szerzője sorra vette a sok évtizedes pályafutás jelentős állomásait, de némely fontos epizódot muszáj volt elhallgatnia; Légrády nemcsak Gagarin, de Horthy István halálára is készített emlékbélyeget, ahogy Horthy Miklós kormányzóvá avatásának 20. évfordulójára vagy a szocialista termelőmunka legnagyobb eredményeiről szintén. Ráadásul nemcsak bélyeget tervezett. Nevéhez fűződik az az Észak-Erdély visszacsatolását ünneplő, Győzelem feliratú plakát is, mely a 2014-es választások után ismét a reflektorfénybe került mint Orbán Viktor dolgozószobájának dekorációs eleme.
A nyomda ördöge
Légrády Sándor 1906-ban született Budapesten, kisiparos családban. Apja suszter volt, de miután 1914-ben elvitték katonának és orosz hadifogságba került, a nyolcéves gyereknek dolgoznia kellett: vizet és kenyeret hordott egy katonai gyakorlótérre. Állítólag már ekkor feltűnt átlagon felüli rajzkészségével, munka után a katonákat rajzolta le, amivel sikerült felkeltenie Istók János szobrászművész érdeklődését. Tanítani kezdte, Légrády pár évvel később pedig már a Háborús rajzok című „felnőtt”-kiállításon mutathatta be műveit. 11 éves korában inasként kapott munkát a híres Walter Gida-féle üvegfestő műhelyben, tehetségét látva Teleki Pál, a későbbi miniszterelnök nyúlt a hóna alá, mecénásként támogatva tanulmányait. Az ifjú művész 1921-ben került az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolába, az ötvösök közé, majd 1925-től a Székesfővárosi Iparrajziskola díszítőfestő szakára. Itt készítette Mágus című üvegfestményét, amellyel megnyert egy spanyol pályázatot, 1926-ban pedig a Gellért-hegyi sziklakápolna üvegablakainak tervezését bízták rá.
A gazdasági válság lehetett az oka, hogy Légrády a számára oly kedves, de biztos egzisztenciát nem garantáló üvegfestészet helyett az 1920-as évek végén a nyomdai előkészítés irányába indult el. Fix állást kapott az Állami Nyomdában; itt tervezték és nyomtatták a bankjegyeket, a bélyegeket és mindenféle egyéb értékpapírt. Jókor volt jó helyen, mivel ekkoriban vezettek be egy új nyomdai eljárást (a raszteres mélynyomást), amelynek fogásait előbb sajátította el, mint a korábbi, elavult technikákat; első megvalósult bélyegterve, az 1932-es Szent Erzsébet az első mélynyomású technikával készült magyar bélyeg volt. Ugyanabban az évben elkészíthette a híres magyarokat megörökítő Arcképek c. sorozat 14 címletét is; e kisméretű bélyegek a hétköznapi, postaforgalmi célokat szolgálták, a tervező érdeme volt, hogy a pár négyzetcentis méret ellenére is élethű, már-már fényképszerű portrékat sikerült rajzolnia, ilyet korábban senki nem tudott a hazai bélyegtervezők közül. Azonban Légrády jellegzetes, tiszta szerkezetű, harmonikus stílusa, amit a harmincas évek végén „átszellemültnek”, „költői szépségűnek” mondtak, először az 1936-os Repülő légiposta-sorozatán jelent meg. Itt alkalmazta elsőként a már-már védjegyévé vált dupla motívumot is, ez azt jelenti, hogy a kép fő alakjának hátterében valamilyen, a témával kapcsolatos jelenet látható. A Repülő 10, 20 és 36 filléres címletén például a repülőgéppel ellentétes mozgású postakocsi. A futurista stílusjegyeket használó, dinamikus sorozathoz fűződik a magyar bélyegek első nemzetközi sikere is: a sorozat aranydiplomát kapott a floridai Tampában megrendezett nemzetközi bélyeg- és érmekiállításon.
Horthy Miklós katonája
Légrády már a húszas évek elején a hazai cserkészmozgalom elkötelezettje lett, grafikusként, dekoratőrként, mindenesként is. 16 évesen a tíz cserkésztörvényt örökítette meg szoboralakban, később csapatzászlókat, okleveleket készített, 1926-ban őt bízták meg, hogy készítse el a Nemzeti Cserkész Nagytábor terveit. Nem csoda, hogy az 1933-as gödöllői világtalálkozóra kiadott bélyegsorozatot is ő tervezte, és nagy valószínűséggel egykori mecénásával, a főcserkész Teleki Pállal is szoros kapcsolatban állt; tehetsége és munkabírása mellett minden bizonnyal ez is közrejátszott, hogy a bélyegtervezésen túl számos egyéb állami megbízatással is őt találták meg. Sok-sok egyéb mellett ő tervezte az 1938-as Eucharisztikus Világtalálkozó és Szent István Emlékév arculatát, amelynek egy korabeli írás szerint a „fő sajátossága az egyéni kifejezési mód, a mozgás és plasztikusság illúziójának keltésével, átitatva magyar levegővel”. A cikk szerzője itt vélhetően arra gondolt, hogy amit a fotográfiában „magyaros stílusnak” neveznek (ezt a fotósok különféle lágy szűrők alkalmazásával érték el), az Légrády grafikáiban is tökéletesen megvalósul az egyedi betűtípusoktól az aprólékosan kidolgozott vagy szándékosan elnagyolt vonalakig. De ahogy a „magyaros” fotók, úgy e grafikák is leginkább propagandacélokat szolgáltak, legyen szó illetékbélyegről vagy óriásplakátról – szemet gyönyörködtetőn próbálták átadni a megrendelő üzenetét. „Archaizáló ihletettséggel meg tudja válogatni, mire adjon hangsúlyt. (…) Nem utánoz sem múltat, sem másokat. Az ő szavát a fiatalság szavának kell elfogadnunk, amely az alkalmazott grafikánál, a népszerűségre törekvő mindenki bélyegénél, külön propagandaértékkel bír” – írta 1938-ban a Magyar Iparművészet című folyóirat Légrádyról, hozzátéve, hogy műveiben elsősorban a hősiesség, a dicsőség dominál. Vagyis egy olyan, idealizált világot kellett ábrázolnia, ahol nem tesznek fel kellemetlen kérdéseket.
Minden jel arra utal, hogy Légrádynak eszébe sem jutott volna, hogy kellemetlenkedjen. Biztos kezű mester volt, akit a megvalósítandó feladat technikai kivitelezése izgatott. Inkább karmesternek tartotta magát, mint „zeneszerzőnek”, a nyomdászokat meg a zenekar tagjainak. „Egész nap dolgozott, egy-két óra alvás után indult az imádott nyomdába, »látni kell az íveket, hátha elrontják«. Ez így ment addig, amíg az utolsó ív le nem gördült a gépről…” – emlékezett vissza fia 1996-ban az Állami Nyomda üzemi lapjában, hozzátéve, hogy apja „egyébként visszahúzódó volt, a lakásból (…) még hat ökörrel is nehéz volt kimozdítani”.
Légrády tudta, hogy a bélyeggel másként kell bánni, mint a szokásos grafikákkal: az nem tűr sok szöveget, apró részletet, ahogy ő mondta; „három figura inkább jelzi a tömeget, mint 20–25 gerslivé parányított ember”. Ceruzával, tussal és temperával készítette bélyegterveit, az eredetihez mérten három-négyszeres nagyításban. Szinte kizárólag felkérésre, pályázatokra dolgozott, „öncélú” alkotómunkára talán nem is maradt volna ideje, annyi feladatot kapott. A csúcsra az 1940-es évek elején jutott: infulát (püspöki süveget) tervezhetett a pápának, és bélyeget Horthy kormányzóságának 20. évfordulójára. A kormányzó propagandista tevékenységéért katonai kitüntetéssel ismerte el. A Magyar Katolikus Lexikon szerint Légrády a Miniszterelnökségen, majd 1942-től a Nemzetvédelmi Propagandaminisztériumban kapott államtitkári megbízatást, de ennek más forrásokban nem látni nyomát. Azt viszont még a szocializmus idején is megírták, hogy az ostrom alatt a jó egyházi kapcsolatokkal rendelkező bélyegtervezőre merték bízni a Mátyás-templom értékes műtárgyait, amelyeket ő a háború végéig a lakásán tárolt, így az oroszok sem találták meg.
A Magyar Posta kiváló dolgozója
Légrády volt az 1945-ös május elsejei felvonulás egyik díszlettervezője, és ő tervezte a háború utáni első bélyeget, egy Bajcsy-Zsilinszky Endrét ábrázoló emlékkibocsátást. Nem sokkal később mégis a Népbíróságon kellett magyarázkodnia hazafias tartalmú plakátjai miatt, de mivel antiszemita tartalmat nem állított elő, sikerült tisztáznia magát. (Bár az is lehet, hogy szaktudása miatt egyszerűen ejtették a vádakat.) Nyomdai állását megtarthatta, 1948-tól pedig már sorra kapta az állami megrendeléseket, nyerte a meghívásos pályázatokat, Rákosi hatalomra kerülése után ugyanannyi munkája lett, mint Horthy alatt. Persze mindez 180 fokos fordulatot jelentett a tartalmat illetően, a nemzeti, a hazafias és az egyházi témák helyét a proletárdiktatúra toposzai vették át: dolgozók, úttörők, szovjet katonák, gyárépületek, traktorok… Légrády tervezte az I. ötéves terv céljait bemutató sorozatot, megrajzolta a nagy októberi szocialista forradalmat, a sztálingrádi csatát, április 4-ét és május 1-jét, de a jellegzetes szocreál stílus helyett ugyanabban a modorban készültek grafikái, mint a háború előtt. Az 1950-es évek elején készült Rákóczi, Leonardo da Vinci vagy Victor Hugo bélyegekről lehetetlen megállapítani, hogy melyik politikai rendszerben készültek. Annyira azért nem bíztak meg Légrádyban, hogy Sztálint vagy Rákosit is ábrázolhassa, amikor pedig 1953-ban, Aachenben régebbi sorozatával díjat nyert a Madonna-bélyegábrázolások versenyén, „elfelejtették” kézbesíteni neki az örömhírt. Légrády legjelentősebb műveinek az 1938 és 1942 között készült bélyegeket tartják, a legismertebb alkotását azonban nem a posta rendelte meg. 1957-ben neki kellett megterveznie az új címert. Az soha nem fog kiderülni, hogy ez számára kényszer volt vagy megtiszteltetés. Az újabb keletű visszaemlékezések szerint Légrádyt öt napra bezárták egy szobába, és csak akkor engedték ki, amikor elkészült. Beszélik azt is, hogy bosszantásból olyan címerterveket is rajzolt, amelyeken szerepelt az 1956-os évszám. De amikor a Magyar Hírlap újságírója 1977-ben felkereste Légrády Sándort, így nyilatkozott: „A címer megtervezése életem egyik legemlékezetesebb és legszebb feladata volt. Ez a megbízatás számomra nemcsak művészi, hanem politikai feladat is volt. A címernek tükröznie kellett valamit annak az országnak a hitvallásából, amelynek a felségjele. A címer az az alkotásom, amellyel a legtöbbet találkozom, és talán nem hat szerénytelenségnek, ha úgy érzem, hogy jól sikerült.”
Az új címer pajzsa alatt meginduló konszolidációban a bélyeggyűjtés mint szabadidős tevékenység kiemelt figyelmet és támogatást kapott, és mivel a hatvanas évek elejétől a színes technika is megjelent a nyomtatásban, egyre látványosabbá váltak a bélyegek is. Sorra alakultak a munkahelyi, iskolai bélyeggyűjtő körök, sőt, az igények kielégítését nemcsak a Magyar Posta, de az erre szakosodott Magyar Filatélia Vállalat is szolgálta. A regisztrált bélyeggyűjtők száma több százezerre nőtt, így a bélyegek tervezőire is több reflektorfény jutott, mint korábban, Légrádyra mint a magyar tervezők doyenjére az átlagnál is több. A hetvenes évektől egyre többször keresték az újságírók, ő pedig rutinosan felmondta a leckét a susztergyerektől a Kádár-címerig, kerülve az olyan tabukat, mint Horthy, Teleki Pál, az eucharisztikus kongresszus vagy Erdély visszacsatolása. Ilyenkor nem kizárólag a múltat idézhette: Légrády időskorában is világszép bélyegeket tervezett, de nem csak történelmi témákban. Ő örökítette meg 1969-ben a holdra szállást, 1971-ben a vadászati világkiállítást, 1973-ban pedig baleset-elhárítási sorozatot rajzolt. De a nevéhez fűződik a Közlekedés című sorozat is, amelynek címletei a hatvanas-hetvenes évek szinte összes postai küldeményén ott díszelegtek.
Légrády Sándor utolsó bélyegterve 1980-ban jelent meg a tihanyi apátság alapítólevelének 925. évfordulójára. Hét évvel később halt meg 81 éves korában. Műveiből azóta számos kiállítást rendeztek, születésének 100. évfordulóján konferenciát tartottak. Noha a háború után csak a Magyar Posta Kiváló Dolgozója címmel tüntették ki, halála után két magyar bélyegre is felkerült az arcképe.
Köszönet Zombor Zoltánnak, a Bélyegmúzeum munkatársának a cikk megírásához nyújtott segítségért.
