Az intelligencia pontos definiálására a kutatók már számtalan kísérletet tettek: nevezték problémamegoldó és alkalmazkodóképességnek, a világ szellemi újraalkotásának, vagy annak a tulajdonságnak, ami megkülönbözteti a zsenit a szellemi fogyatékostól. Az egyik - talán legtalálóbb - definíciót a tudomány Piaget-nak köszönheti, aki szerint "az intelligencia az a képességünk, amit akkor használunk, amikor nem tudjuk, hogy mit tegyünk". Bár a jelentéséről a kutatók máig vitatkoznak, abban egyetértenek, hogy remekül lehet mérni, vagyis a híressé vált Boring-féle definíciónak, miszerint "az intelligencia az, amit az IQ-tesztek mérnek", lehet némi alapja. Nem kérdés az sem, hogy az intelligencia személyiségünk egyik legstabilabb vonása.
De miért olyan fontos nekünk a mérése? "Mert talán nincs még egy személyiségvonás, amit ilyen jól lehet mérni - mondja Rigó Péter pszichológus, a SOTE Magatartástudományi Intézet munkatársa. - Sokféle intelligenciateszt van, de ezek eredményei általában eléggé hasonlóak, míg a kreativitást vagy az érzelmi intelligenciát mérő tesztek pontszámai gyakran nagyon eltérő eredményt mutatnak."
Tesztelünk
"Elsőként Franciaországban használták a teszteket a 20. század elején, hogy elkülönítsék a gyenge képességű diákokat a jobb képességűektől. Ennek a követelménynek az IQ-tesztek ma is megfelelnek. Sokan kritizálják viszont őket azért, mert a várható életbeli teljesítményt nem tudják érdemben megjósolni. Bár intelligenciánk nagy segítségünkre lehet a környezetünkhöz való eredményes alkalmazkodásban, egy teszt eredménye nem sokat mond arról, hogy valaki mennyire kreatív, bölcs, toleráns, jóindulatú, együttműködő, hogy összességében milyen értékes ember." Kovács Kristóf pszichológus (University of Amsterdam) szerint "az IQ valójában különféle képességek egyfajta indexe, ahogyan a nemzetközi versenyképességi mutató vagy a világ egyetemeinek hivatalos rangsora is számos különböző tényezőből áll össze. Utóbbinak része például az egyetem kutatói és oktatói teljesítménye is. A leendő diákokat az oktatási teljesítmény, a professzorokat pedig a kutatás színvonala fogja érdekelni, nem a globális teljesítményindex. Hasonlóképp az IQ is képes átfogó képet adni a mentális képességekről, de ez nem jelenti azt, hogy az emberi intellektus sokfélesége érdemben kifejezhető lenne egyetlen számmal. Több célra is elegendő lehet, például egy magas IQ-júakat tömörítő klubban, mondjuk a Mensában a tagság kritériumaként. De ha valaki rossz teljesítményt nyújt az iskolában, akkor hasznosabb megnézni az erősségeit és a gyengeségeit részletesebben. Szerencsére erre az altesztek lehetőséget adnak. Angliában, Hollandiában, Dániában rengeteget tesztelnek, Magyarországon ennek nincs hagyománya."
Egy markáns vélemény a magas intelligencia és a szakmai sikerek közötti szoros összefüggést emeli ki. Rigó Péter szerint ez egyáltalán nem magától értetődő. "Az intelligencia óriási előny, de messze nem elég az érvényesüléshez" - állítja. Abban ugyanúgy szerepe van a kreativitásnak, az érzelmi intelligenciának vagy a motivációknak, márpedig a kiugróan magas IQ egyikre sem garancia. Épp ellenkezőleg: a mensások körében megfigyelhető, hogy a magas intelligenciával rendelkező ember sokszor nem tudja könnyen beleélni magát mások helyzetébe, gyakran előfordul, hogy érzelmi intelligenciája rosszabb, mint egy átlagos intelligenciájú embernek, például azokat a döntéseket is racionálisan, logikai alapon próbálja meghozni, amelyeknél nem ez a megfelelő megközelítés. Furcsa módon hátrányt jelenthet az evolúciós szempontból legemberibb motiváció, a kíváncsiság is. Az okos embert túl sok minden érdekli, ráadásul majdnem mindenben jól teljesít, ez pedig szétforgácsolja az energiáit, így előfordulhat, hogy végül semmiben nem lesz kiemelkedő a teljesítménye. Nem véletlenül kap az érzelmi intelligencia Goleman 1995-ben megjelent könyve óta hatalmas figyelmet. Mára bizonyosnak látszik, hogy meghatározó döntéseinkben az érzelmeink, ezen belül is az intuícióink játsszák a nagyobb szerepet.
Kovács Kristóf egyetért abban, hogy a magas intelligencia sok esetben meghatározó eleme a sikernek, és abban is, hogy önmagában viszont nem elegendő. "Az elit egyetemeken dolgozó fizikusok között nyilvánvalóan mindenki magasabb intelligenciahányadossal rendelkezik az átlagnál, tehát az, hogy közülük ki fog még a többieknél is kimagaslóbb teljesítményt nyújtani, például Nobel-díjat kapni, nem az IQ-n múlik - magyarázza. - Ráadásul úgy tűnik, minél tehetségesebb embereket vizsgálunk, annál kevésbé adnak egybehangzó eredményt a különféle részképességeket vizsgáló tesztek. Vagyis az intelligencia annál sokszínűbb, minél több van belőle."
Okosodunk
James R. Flynn új-zélandi kutató 1984-ben publikált eredményei szerint 25-30 év alatt átlagosan 15 ponttal nőtt az emberek intelligenciahányadosa. A vizsgálatot 1987-ben további 13 országban megismételték, az eredmény ugyanazt mutatta. "Egy 50-60 évvel ezelőtti, akkor átlagosnak számító értelmi képességű ember ma könnyen az értelmi fogyatékos kategóriába kerülne - magyarázza Kovács Kristóf. - Ezt a hatalmas mértékű növekedést ugyanakkor csak a nem verbális és az absztrakt képességeket mérő teszteken találták, a tanult képességeket, mint például a szókincset vagy az általános műveltséget mérő tesztek jóval kisebb emelkedést mutatnak."
Hogy mi lehet a változás oka, és mit üzenhet a Flynn-effektus a korról, amiben élünk, Rigó Péter a következőt mondja: "Egyértelmű, hogy ennek genetikai oka nem lehet, mert ahhoz ez a változás túl gyors. Viszont jó néhány dolog megváltozott körülöttünk az ötven évvel ezelőtti viszonyokhoz képest. Jóval nagyobb az ingerek mennyisége, összetettsége, megszűntek a hiánybetegségek és az alultápláltság, könnyebben hozzájutunk a vitaminokhoz, megnőtt a szerepe a vizualitásnak, az iskolai oktatás talán egyre jobban elősegíti az absztrakt gondolkodás fejlődését." A pszichológus szerint ez azt mutatja, hogy jól alkalmazkodunk a felgyorsult világhoz. "A Flynn-effektusnál különösen érdekes, hogy Dániában az átlagos testmagasság növekedésének megszűnésével egy időben megállt az átlagos intelligencia növekedése is - teszi hozzá a szakember. - Mintha elérkezett volna mindkettő valamiféle biológiai maximumhoz. Dániában nagyon régóta jó szociális körülmények között élnek az emberek, ez lehet a háttérben."
Gének vagy iskola?
A különböző népcsoportok intelligenciája közti különbségekről a 20. század eleje óta vitatkoznak szerte a világon. Egy 1994-ben megjelent tanulmány szerint az amerikai feketék intelligenciája a század elejéig visszamenően 15 ponttal alacsonyabb a fehérekénél. Frank Ellis, a cikk szerzője azt is hozzátette, hogy a különbség oka jelentős részben a genetikával magyarázható. Nem ez volt az első ilyen vélemény, de e megállapítások bombaként robbantak a médiában. Kritikusai szerint a vélemény rasszista, megalapozatlan állításokkal volt tele, különben is, a hivatkozott intelligenciatesztek nem a velünk született képességeket mérik, hanem az iskolázottságot és azt, hogy ki mennyire jártas az amerikai kultúrában. "Az intelligenciatesztek nem arra valók, hogy különböző népcsoportokat hasonlítsunk össze velük, hanem arra, hogy egy viszonylag homogén csoporton belül megjósoljuk az egyének várható iskolai teljesítményét" - állítja határozottan Rigó Péter. Kovács Kristóf szerint a kérdésnek letagadhatatlan a politikai vetülete, éppen ezért e vita kevésbé objektív, mint ahogyan azt a tudományos kérdésekben megszokhattuk. "A különböző ideológiai csoportok a világnézetük igazolását várják az eredményektől, ami egyfelől nagyon megnehezíti a kutatást, másrészt sok tehetséges kutatót elijeszt ennek a témának a vizsgálatától - miközben a világhírű Nature magazin tavalyi listáján a 4. legfontosabb társadalomtudományi kérdésként szerepelt a feketék és fehérek teszteredménye közti különbség csökkentése."
Azért vagyunk okosabbak valakinél, mert már a szüleink is okosabbak voltak az ő szüleinél, vagy azért, mert jobb iskolába jártunk? "Sok érv szól mind a genetika, mind a környezetelvűség mellett - állítja Kovács Kristóf. - Tény, hogy a külön felnőtt egypetéjű ikrek jobban hasonlítanak egymásra, mint az együtt felnőtt kétpetéjű ikrek, valamint az is, hogy az örökbe fogadott gyerekek számottevő mértékben hasonlítanak a biológiai szüleikre, különösen felnőttkorukra, ezek pedig lehetetlenné teszik a tisztán környezetelvű magyarázatot. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a Flynn-hatásra adott összes magyarázat valamilyen környezeti tényezőt jelöl meg az okok között. Amikor az amerikai feketék és fehérek közti IQ-különbség kapcsán mérlegeljük az örökletesség szerepét, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Flynn-hatás miatt egy átlagos fekete ma olyan eredményt ér el egy IQ-teszten, mint egy átlagos fehér ért el 30-40 évvel ezelőtt." Ez viszont a nettó örökléselvű magyarázat érvényességét cáfolja. Rigó Péter megerősíti, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint intelligenciánkat nagyjából fele-fele arányban határozza meg az öröklődés és a környezet. "Azokban az országokban, ahol szociális szempontból nagyon kiegyensúlyozott a társadalom, például Dániában, majdnem minden változatosságot a genetika dönt el. Máshol, például Brazíliában, ahol hihetetlenül nagyok a szociális különbségek, a környezeti hatások tűnnek erősebbnek. Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy az a kérdés, miszerint a génjeinknek van-e nagyobb szerepe vagy a környezetnek, ugyanolyan rossz, mint az, hogy egy téglalap területét elsősorban a szélessége vagy a magassága határozza-e meg? Ha egy ember az intelligencia terén kimagasló genetikai adottságokkal születik, de a környezete nem engedi ezeket a képességeket kibontakozni, nagy eséllyel nem fog érvényesülni. És megfordítva: átlagos vagy átlag alatti genetikai adottságokkal született emberek nagyon messzire juthatnak, ha inspiráló környezetben nevelkednek. Tény, hogy a feketék és a fehérek intelligenciájáról számos statisztika készült, vagyis az adatok valódiságát nem lehet vitatni. Az okokat viszont igen. Azok, akik ezt a genetikával magyarázták, többek közt arra hivatkoztak, hogy az ott élő feketék főként olyan afrikaiak leszármazottai, akiket a fizikumuk alapján választottak ki és hurcoltak oda rabszolgának. Ezzel szemben a fehérek többségét vállalkozó szellemű, élelmes európaiak utódjának tartották. Ám amint kiderült, hogy a kelet-ázsiaiak - japánok, szingapúriak, koreaiak stb. - intelligenciája 6-8 ponttal az európai fehérek átlaga felett van, többé már nem volt kívánatos biológiai különbségekre hivatkozni. Pláne nem volt népszerű a genetikai magyarázat akkor, amikor megmérték az askenázi zsidók IQ-ját, és az ő átlaguk 10-15 ponttal haladta meg a nem zsidó fehérekét. Népszerűbbek lettek helyette a környezeti hatásokat hangsúlyozó elméletek: például a japánok több halat és tengeri herkentyűt, ezáltal pedig több ómega-3 zsírsavat és több jódot esznek, a zsidóknál nagyobb a hagyománya az oktatásnak és így tovább. A kérdés ma sem dőlt el, a környezeti hatások jelentőségét ugyanakkor mára senki nem vitatja. Hogy közelebb jussunk a feketék alacsonyabbnak mért intelligenciájának megfejtéséhez: az amerikai feketék túlnyomó többsége vajon ugyanolyan esélyekkel jut hozzá ezekhez, mint a fehérek? Miért keresünk genetikai magyarázatokat a feketék és a fehérek közötti intelligenciakülönbségekre, ha a környezetelvű magyarázat teljes egészében indokolhatja őket?" Az öröklődés-környezet vita azonban csak egyike a nyitva maradt kérdéseknek. Hiszen például lehet-e egy kisebbség intelligenciáját a többségi társadalom tagjai által létrehozott teszttel mérni? Van, aki szerint igen, hiszen ugyannak a társadalomnak, oktatási rendszernek a tagjai, mások szerint nem, hiszen a két kultúra eltérő jellege miatt ugyanazzal a teszttel összehasonlítani szerfölött nehézkes.
