Száz éve történt: a Monarchia vége

Az összeomlás anatómiája

Tudomány

1918. október végére az Osztrák–Magyar Monarchia elkészült erejével, és vereséget szenvedett a hadszíntereken. De törvényszerű volt-e a birodalom szétesése is?

Száz éve kötött fegyverszünetet a végső vereség után, majd esett szét darabjaira a régi Európa nagy dinasztikus birodalmainak egyike, az Osztrák–Magyar Monarchia. Bukása pillanatában valószínűleg nem sokan gyászolták, ám utólag, a tragikus következmények fényében már jóval kevésbé tűnhetett megalapozottnak, hogy egykori polgárai ilyen könnyen engedték el a birodalom kezét. Érdekes, hogy az elmúlt évszázadban a történészi viták sem jutottak teljesen nyugvópontra a széthullás végső okairól, azaz ma sem mondhatjuk ki egyértelműen, melyik volt a legfontosabb tényező a Monarchia bukásában. Két alapvető álláspont és számos egyéb vélemény létezik e kérdésben. (Bernard Michel francia történész, akit Romsics Gergely idéz egyik tanulmányában, egyenesen így fogalmaz: „Minden a Monarchia ellen szólt.”)

Kívülről, belülről

Az első álláspont, amellyel összefüggésben nálunk leginkább Jászi Oszkárt emlegetik, a belülről feszítő centrifugális erőket, a Monarchia „elavult” politikai intézményrendszerét, sok tekintetben anakronisztikus és igazságtalanságoktól terhelt társadalomszerkezetét, no meg a soknemzetiségű államot megrengető nemzeti mozgalmakat, az idővel elszakadáshoz vezető szeparatizmust említi döntő faktorként. És persze az egész problémahalom mélyén ott találjuk a Monarchia osztrák–német és magyar dominanciájú felének konfliktushelyzetekben rendre kiéleződő ellentétét is. Erre első körben még azt válaszolhatják a
dualizmussal foglalkozó történészek, hogy békeidőkben a Monarchia egészen jól úrrá lett a kiélezett szituációkon, sőt mintha ezek éltették volna – a már-már szakadáshoz vezető viták nyomán visszariadó felek között rendre bekövetkezett a kibékülés. Más, kevésbé megértő (ha úgy tetszik, kossuthiánus) megközelítésben persze úgy is lehet fogalmazni, hogy a kettős birodalom a története során válságról válságra tántorgott – meglehet, ilyen esetekben csalóka az optika, amellyel az utólag elkerülhetetlennek látszó vég felől nézzük vissza retrospektív módban a történetet.

false

 

Fotó: fortepan.hu

A másik fő álláspont egyértelműen külső tényezőket emleget a széthullás végső okaként: az antanthatalmak a háború során fokozatosan, de legkésőbb 1918-ra elkötelezték magukat amellett, hogy a Monarchia helyén kisebb államok hálózatát kell létrehozni – köztük olyan midi birodalmakat, mint az utóbb Jugoszlávia néven szereplő szerb–horvát–szlovén királyság (amely azután egy bonmot szerint megismételte a Monarchia minden hibáját, annak erényei nélkül). A győztes antant által bátorított, saját nemzetállamot akaró nacionalista csoportok pedig az összeomlás nyomán bekövetkező káoszban sorra magukhoz ragadták a hatalmat: Prágában, Zágrábban, Gyulafehérváron, Lembergben – és igen, Bécsben és Budapesten is. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a második magyarázat nem működhetne az első nélkül: bármily külső rosszakarat ereje kicsorbult volna, ha nem segíti az a tény, hogy a Monarchia különböző nemzetiségű lakói 1918 őszén már nem szerettek volna egy államban élni a többiekkel. E ponton lép be a világháború újszerűen rettenetes tapasztalata, amely nagyon is különbözően hatott az egyes hadviselő országokra. (A Monarchia 7,8 millió mozgósított katonájából 1,2 millió el­esett, 3,6 millió megsebesült, 2,2 millió pedig fogságba esett – a veszteségadatok rémisztőek.)

A lesújtó mérleg

A Monarchia a háború okozta problémák és konfliktusok kezelésében rendkívül rossz bizonyítványt állított ki magáról, s itt most nem is csak a konkrét harci teljesítményről beszélünk. Sőt, ha szörnyű áldozatok árán is, de legkésőbb 1918 elejére a Monarchia valamennyi kitűzött hadicélját elérte. Szerbiát nem kis nehézségek és áldozatok árán (lásd: Pánik és kudarc, Magyar Narancs, 2014. augusztus 28.) 1915-ben (persze német segítséggel) legyőzte, területét megszállta (akárcsak 1916 elején a kis Montenegrót), haderejük maradványait messze délre űzte. 1916-ban vereséget mért a háborúba váratlanul belépő Romániára, Oroszországot pedig 1917-re elsodorták forradalomba torkollt belső feszültségei, és az új bolsevik kormányzat 1918 márciusában Breszt-Litovszkban különbékére kényszerült. (Ennek nyomán hatalmas kelet-európai régiók kerültek a központi hatalmak megszállása alá, minden korábbi területi annexióról szóló álmot felülmúlva.) Ha ehhez hozzátesszük, hogy 1917-ben Caporettónál erőteljes német segítséggel sikerült legyőzni és visszaszorítani az addig (például Isonzónál) offenzívák sorát indító olasz hadsereget, és 1918 májusában a bukaresti békével Románia is kiszállt a háborúból, látszólag még kedvezőbb a kép. A Monarchia hivatalos körei és közvéleménye 1918 elején a békére készült, mi több, néhány hurráoptimista és ultrasovén véleményformáló (például Szemere Miklós vagy A Cél című fajvédő folyóirat részben turanista köre) az imperialista terjeszkedés, egy még nagyobb osztrák–magyar birodalom vágyképét sem volt rest felvázolni. Csakhogy ekkorra a Monarchia már csupán agyaglábakon támolygó óriás volt, amelynek erőforrásait a lassan négy éve folyó háborúskodás teljesen kimerítette, a mind technicizáltabb küzdelem jelentette felfokozott szükségleteket pedig a szigorúan vett technológiai-ipari bázis nem tudta kiszolgálni. A hadsereg felruházására, etetésére átállított mezőgazdaság, szolgáltató- és könnyűipar sem bírt a kimeríthetetlen hadiigényekkel – és akkor mit mondjunk a mindenben hiányt szenvedő hátországról. A háború végére a társadalom minden rétegét, osztályát, szegletét áthatotta az elégedetlenség, a frusztráció, ami persze csak megerősíti utólag azon nézetet, hogy ezt a beláthatatlan következményeket rejtő kalandot elkezdenie sem lett volna szabad a Monarchiának. A hátországban nagy szükségben és sokszor ínséges helyzetben élő civilek és a hiányos felszereléssel, rongyosan és éhezve a frontra küldött katonák is azt érezték, hogy az ország, illetve annak vezetői nem tesznek meg értük mindent. Mindezek eredőjeként tényleg csak egyetlen lökés hiányzott ahhoz, hogy a birodalom polgárai szinte egyszerre vonják meg bizalmukat a megrendült helyzetű, végveszélybe került Monarchiától.

A hadigazdaság és a Monarchia háborús teljesítményével elégedetlenek gyorsan megtalálták a bűnbakokat – ki-ki az ízlésének megfelelőt. A radikális szocialisták számára a ka­pitalizmus végső ellentmondásai jelentek meg a háborúban és az ellátási zavarokban. De nemcsak a baloldal, a régi függetlenségi ellenzék számára is adott volt a bűnbak: az 1918-ra már bukott államférfinak számító gróf Tisza István, aki idővel egymagában személyesítette meg a gyűlöletes háborút és az erőszakos hatalomgyakorlást. (Bár kezdetben leginkább Tisza ódzkodott a hadba lépéstől, utána vaskézzel irányította a háborús kabinetet.) Azok is számosan voltak, akik a hadiszállítási biznisz nyerteseit és az áruhiány nyomán törvényszerűen kialakult feketepiac felelőseit a zsidók között találták meg – különös tekintettel a harcok elől Nyugatra menekülő galíciaiakra. A Monarchia jogkiterjesztő politikájával szemben amúgy is kritikus, a korukat megelőzően illiberális-újkonzervatív politikai csoportok és újságjaik végre megfelelő témát találtak olvasóik és leendő választóik mozgósítására (erről lásd Szabó Miklós, illetve Bihari Péter könyveit, tanulmányait). A háborús körülmények között feltámasztott és mind jobban terjedő antiszemitizmus fontos toposza volt még az is, hogy a zsidók kihúzzák magukat a hadiszolgálat alól, és a hátországban seftelve, szinte kárörömmel figyelik, mint ontják vérüket a magyarok és a Monarchia más keresztény népei.

Már persze azok, akikkel kapcsolatban nem emlegették szintén az illojalitást. A nemzetiségi és társadalmi kohézió bomlását mutatják a különböző etnikai csoportok, nemzetek ellen megfogalmazódó kollektív vádak is. Jellemző, hogy a Monarchia utolsó véres kudarccal végződött offenzívája, hivatalos nevén az 1918. júniusi második piavei csata nyomán még a magyar Országgyűlésben is téma lehetett, hogy vajon a csehek árulása miatt veszett-e el az ütközet. Nem is az adott esetben abszurd vád az érdekes, hanem az a légkör, amely lehetővé tette, hogy a Monarchia népei immár gyűlölettel forduljanak egymás ellen. A cseh kebelben pedig a Monarchia vezető nemzetei, a magyarok és a németek elleni ellenérzések erősödtek fel (e tárgyban elég elolvasni Hašek Švejkjét).

1918. november, végállomás

A Monarchia háborús teljesítményét a fokozódó belső feszültségek és kimerülés mellett alapvetően megszabta, hogy milyen szövetségesek léptek be az oldalán a háborúba. Németország 1914-re erős, lenyűgöző ipari-gazdasági és tudományos-technológiai háttérrel rendelkező nagyhatalommá érett – de 1918-ra a német tartalékok is kezdtek kimerülni, így aktív segítséget egyre kevésbé tudott adni a rozoga osztrák–magyar haderőnek. A Monarchia felső vezetése (különös tekintettel a Ferenc József halála után, 1916-ban trónra lépett IV. Károlyra) hiába is próbált volna viszonylag csekély veszteségek árán, mondjuk, egy különbékével szabadulni kínos háborús kötöttségei alól. Tapogatózásaik sorra-rendre kitudódtak (az úgynevezett Sixtus-levél konkrétan Clemenceau számító rosszindulata nyomán), és ez kínos magyarázkodáshoz, majd a szövetségesi viszony vezeklésszerű szorosabbra fűzéséhez vezetett. Ráadásul a háború négy éve alatt a Monarchia a régi és új keletű szövetségesek miatt mind több olyan országgal került hadiállapotba, amelyekkel eredetileg aligha szeretett volna – ez igaz alighanem Franciaországra is, de az angolszász hatalmakra mindenképpen. 1918 őszén azután egyszerre két irányból indult meg az antant végső rohama. A Piave mentén az olasz hadsereg lendült támadásba (francia és angol csapatok támogatása mellett); aztán az október 24-én indított offenzíva a Vittorio Venetó-i csatában szinte elsöpörte a magukra maradt, legyengült és érezhető technikai hátrányba került osztrák–magyar csapatokat. Közülük 360 ezren kerültek hadifogságba amiatt, mert parancsnokaik még a tűzszünetet sem tudták helyesen kihirdetni. Még váratlanabb volt, ahogyan a déli, macedóniai fronton a francia–szerb–görög antantcsapatok 1918. szeptemberi offenzívája elsöpörte a német és bolgár erők védelmét, ami Bulgária egyoldalú fegyverszünetét, majd a háborúból való kiválását vonta maga után. A Monarchia szinte pánikszerűen ürítette ki a még 1915-ben megszállt és kemény kézzel kormányzott Szerbiát, miközben délről és az olasz frontról özönlöttek haza a toprongyos csapatok, s nyomukban az antant erők be is futottak a korabeli Dél-Magyarországra. A csapatok között, akárcsak a hátországban, tombolt az addig emberek között nem fertőző H1N1-influenzatörzs okozta, a korban spanyolnáthának nevezett járvány – akadnak olyan megközelítések is, amelyek az 1918 őszén felerősödő pandémiának, világjárványnak tulajdonítanak döntő hatást a Monarchia (és Németország) katonai vereségében és szétesésében. Ám tudjuk, a hadviselő felek közül senkit sem kímélt ez a katonakorúakat különösen sújtó kór, még ha az amúgy is szétesettebb s minden szempontból legyengültebb népességben és társadalomban ez is pusztítóbb lehetett.

Látnunk kell, hogy e pillanatban a Monarchia megmaradására vajmi csekély esély kínálkozott. Érdekes, hogy napjaink – korántsem csak a történészi szakmára kiterjedő – vitái már arra irányulnak, hogy ha a Monarchiát nem is, de legalább Magyarországot meg lehetett volna tartani a trianoninál jóval kedvezőbb etnikai határok között (ajánljuk figyelmükbe Ablonczy Balázsnak az alternatívákon végigzongorázó cikkét a 2018. októberi Rubiconban). Különösen a Magyarországon is virulens Dolchstoss (tőrdöfés) legenda különböző helyi variánsainak képviselőitől lehet hallani, hogy a belső destrukció, a Károlyi–Jászi–Garami–Linder Béla-féle pacifisták, nemzetietlen szocialisták, antantbarátok belső aknamunkája okozta azt, hogy a hősiesen harcoló front mögött szétmállott a biztos hátország. És persze – folytatódik ez a verzió – az említettek és eszmetársaik voltak azok is, akik hebehurgyaságból és merő gonoszságból (például a még harcolni akaró alakulatok szétzüllesztésével, leszerelésével) meggátolták, hogy a Monarchiából immár kiszakadt Magyarország sikeres területvédő harcokat indítson a rátörő, részben újdonsült szomszédjai ellen. Csakhogy nagyjából valamennyi külső és belső politikai, gazdasági, etnikai, földrajzi, logisztikai, sőt puszta demográfiai feltétel hiányzott ahhoz, hogy Magyarország sikeresen harcolhasson bármiféle igazságosabb területrendezésért. (Amikor kisebb léptékben teljesültek ezek a feltételek, mint 1921-ben Nyugat-Magyarországon, a Bethlen-kormány akkor is csak részleges sikereket tudott elérni.) Arról nem is beszélve, milyen sületlenség a Kemál-féle mozgalomra, a török–görög háborúra hivatkozni, nagystílűen elfeledkezve a szörnyű mészárlásokról, etnikai tisztogatásokról, amelyek közepette a török „reconquista” zajlott a húszas évek elején. Lehet álmodozni arról, hogyan tarthatták volna fegyverben az ország vezetői a frontról érintetlenül hazatérő színmagyar ezredeket, hadosztályokat, de ilyenek sajnos nemigen léteztek; jellemző, még a november 13-án aláírt belgrádi fegyverszüneti egyezmény által engedélyezett haderőt sem sikerült megfelelő létszámban feltölteni 1919 márciusáig. Minden későbbi kísérlet, a kommün alatti osztályharccal kevert fegyveres honvédelem és meddő diplomáciai próbálkozások is azt mutatták, hogy az összeomló Monarchia mindenekelőtt a kizárólag a birodalom inkubátorában túlélő történelmi Magyarországot és egy igazságosabb béke reményét temette maga alá.

Neked ajánljuk