A film zajos fogadtatása azonban arra is rávilágít, hogy a néhai francia hadvezér, politikus, államférfi, egy ideig császár történelmi szerepét mindig is vita övezte. Természetesen nem a rekonstruálható, ellenőrizhető tények számonkéréséről beszélünk, mondjuk arról, hogy ott volt-e Napóleon Marie Antoinette kivégzésén (nem is lehetett ott, hiszen éppen Toulon – a filmben is szerepet kapó – ostromát vezette), hogy lövette-e ágyúval az egyiptomi piramisokat (eszébe sem jutott ilyesmi), s miről beszélgetett legyőzőjével, a filmben felfújt hólyagként ábrázolt Wellington hercegével a Bellerophon fedélzetén (semmiről, soha nem is találkoztak).
Együtt öltek
A Napóleonról szóló filmek, tévésorozatok, sőt a népszerűsítő könyvek mindenkori kritikai megítélése, közönségsikere, hatása is a szerint váltakozott, hogy a néző (olvasó) mit gondol a francia forradalomról, annak egyes fázisairól, vagy általában véve a forradalmi és az abból szervesen kifejlődő napóleoni Franciaország történelmi szerepéről. Az utókor az elmúlt bő kétszáz évben zömmel azonosulási pontokat keresett ebben a történetben, amelynek Napóleon is mind jelentősebb szereplője, idővel egyértelmű főszereplője lett. Márpedig azonosulni szinte lehetetlen a forradalom minden állomásával. Akad komplett (francia!) történeti iskola, amely a forradalmat a demagógok tobzódásaként, szerencsétlen, de annál véresebb történelmi balesetként kezeli, mások számára a szabadság mámorító éveit követő terror volt vállalhatatlan, a jakobinusok hű utódainak a thermidori rezsim már túl reakciós – és akkor mit mondjunk a konzulátusról vagy a császárságról.
Mindeközben ne felejtsük el azt sem, hogy – és ebben a tekintetben a film is hű maradt a történeti valósághoz – a fiatal korzikai (távolabbi felmenői révén viszont egyenesen toszkánai) származású tengerésztiszt Napoleon(e) B(u)onaparte (a nem kívánt magánhangzókat idővel törölte nevéből) a forradalmi kormányzat jóvoltából kezdte karrierjét 1793 őszén. Elsőként a mind központosítottabb forradalmi kormányzat kíméletlen rendcsinálásának eszköze, esetében a touloni föderalista/királypárti felkelés leverője volt, aki ezzel együtt vereséget mért a brit–spanyol szövetséges flottára is. Az a Paul Barras – a Nemzeti Konvent képviselője és biztosa – egyengette a karrierjét, aki maga is fontos fogaskerék volt a Nagy Terror gépezetében: ő irányította a touloni lázadók, no meg a gyanús elemek tömeges és szerfelett brutális kivégzését is. Napóleon személyes történetének és egyben a forradalom 1789-es kitörését követő szűk három évtized politikatörténetének fontos jellemzője, hogy sorra szenvedtek vereséget addig domináns, korábban szintén az előbb megbukottak helyére lépett irányzatok, enyésztek el kormányzati formák, szűntek meg az örökkévalóságnak szánt forradalmi (később császári) intézmények, de közben rendre akadtak, akik valamennyi fordulatot a saját javukra tudták fordítani. Nem utolsósorban az utolsó utáni pillanatig – egészen a filmben is drámai erővel, bár nem éppen hadtörténeti pontossággal ábrázolt waterlooi csatáig – maga Napóleon is túlélte, sőt a maga javára fordította a forradalom minden történelmi csavarját. Egyszer még saját teljesnek tűnő politikai bukását, Elba szigetére való száműzését is túlélte – igaz, ami számára száznapos tündérmese lett, másoknak maga volt a megvalósult rémálom.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
