A képen fess kisasszony, bundát visel és fátylas kalapot, a szeme mintha félig hunyva lenne - maga a titokzatosság, a megfejtésre váró rejtély. Egyet lapozunk, s a képen egy fiatal nő látszik kiskosztümben, szemből, épp miránk néz - ugyanaz a személy, kétségtelen, de már jóval kevesebb a rejtély, felerősödtek a kijelentő hangsúlyok. A harmadik lapon már minden világosnak tűnik, nincsen ott se titok, se novella, az ismerős fiatal nő egy szál fehérneműben áll, s tekintete leginkább a semmibe merül. A negyedik oldal a testet öltő egyértelműség, minimalista akt minden különösebb póz vagy fakszni nélkül. De hátravan még egy lapozás! Az utolsó oldalon egy csontváz rémületes képe foszlat a pillanat tört része alatt semmivé minden addigi képzetet.
Képes magazinok régi - végtelenül morbid - vicce ez, biztos ismerik.
*
Neszti gróf a lovak bolondja volt. Volt honnan örökölnie, öregapja, II. (Blaskovich) József a Pesti Gyep egyik aláírója, nagybátyja, II. Pál híresen vad hajtó, a 19. századi Pesten bevett szóláshasonlat a "Hajt, mint egy Blaskovich". De Neszti (Ernő, vagyis Erneszt) mindkettejüket messze túlszárnyalta - és a család másik tucatnyi tagját is, akik ugyancsak telivérek birtokosainak mondhatták magukat. Az ötvenes évek közepén a Magyarországra látogató Ferenc Józsefet furikázta híres négyes fogatán - pedig a magukra adó magyar urak minden parancs és fenyegetés ellenére igyekeztek kihúzni magukat a kínos vendég fogadásából. Lett, ami lett, mindenesetre apja halálakor testvéreivel az örökségen osztozván övé lett a tápiószentmártoni birtok, mert tudván tudta, hogy a folyó partján terem a legjobb zab kerek e világon. Nem is várt sokáig, 1863-ban itt alapította meg ménesét... Aminek aztán a 10. évjáratában megszületett a csoda! Kincsem, a verhetetlen kanca. Aki sohasem viccelt, futott több mint félszáz versenyen, s hazavágta egész Európát - nem volt ezen a bolygón azóta sem hozzá fogható telivér, szobrok őrzik alakját, díjak a nevét - a lósport olyan Puskás Öcsije, akinek minden összejött.
Mármost ez a négylábú tökély nem élhetett Csalogány macska nélkül, ezért aztán vitték az egerek hajkurászásánál többre vágyó kis ragadozót Európa összes nagy lóversenyére. S lett is nagy haddelhadd, amikor Franciaországban lelépett egy kis kikötői kiruccanásra.
Mindez csak két epizód abból a hosszú és bonyolult, ám roppant szórakoztató befogadói (nézői) projektumból, amit a kiállítás gyakorlatilag már a belépés pillanatában felkínál látogatóinak. Egy világot, amelyben aulikus úrlovasok bókolnak dámáknak, s vetik szigorú tekintetüket a haza üdvére éppúgy, mint önnön boldogulásukra, miközben pompásan szórakoznak. Egy múzeum nagy kunszt: természetesen soha nem volt ilyen világ. Mifelénk a legkevésbé. Bááár... egy Kisbér nevű ló Kisbérről 1876-ban megnyerte az epsomi derbit, tény.
Ám ennél azért jóval "életszerűbbnek" hangzik az, hogy 1946-ban végzés készült, miszerint megszűnik a kisbéri ménes. Csakhogy a külföldi vásárlók megátalkodottan csak onnan akartak lovat vinni, hát nem volt mese, ötvennégyben a párt odahelyezte Rádoki Józsefet, hogy "rekonstruálja" a ménest (s nem mellesleg Burgert Róbertet ugyanekkor Bábolnára - tán egyenest a börtönből, tán a csirkéket rekonstruálni). Ötvenhétre a mű bevégeztetett: emberes, de inkább emberfeletti munkával, céltudatos férfiak és elszánt asszonyok izzadságából lett ménes, lett tenyésztés.
Imi, a nagyszerű mén (feje ott van a kiállítás egyik vitrinében) sikeres pályát futott, Prágában egyszer leverte utcahosszal a teljes béketábort, meg ilyenek. De miután abbahagyta, nem kellett a kutyának sem, Rádoki a legendák szerint szánalomból odavette Kisbérre. Most még ne tessék avval jönni, hogy "de mennyire meghálálta", mert akkor lesre szaladunk. Nem hálált Imi semmit meg, ha azt mondjuk a tenyészállatnak leigazolt versenyzőre, hogy fatökű volt, még nagyon jól nevelten fogalmazunk - Iminek annyi affinitása volt a szexhez, mint a korabeli szovjet filmek komszomolistáinak, azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák. Először elölről, kis tanulás után pedig oldalról próbálkozott, ha Rádokinál nincsen véletlenül egy szívlapát (amivel végül a helyes irányba terelte - brrr, micsoda barbár módszerek), akkor talán még a misszionáriuspózt is megpróbálja. Iminek bejött a szívlapát (mely műtárgy a vizsgált kiállításunk egyetlen, ám annál fájóbb hiányossága). S így 1960 zord februárjában megszülethetett végre Imperiál, akinél rondább kiscsikót még nem hordott hátán a Föld (állítólag). És ez az Imperiál, de ezt már önök is tudják, ugyancsak laposra verte a világot, de különösen - az atyai szép hagyományokat követve - a szocialista felit.
S ez csak egy történet egy olyan világból, amelyben nyakas szakik s megyei elvtársak, vadászgatni le-leruccanó káderek és egyéb vérszomjas bohócok között olykor előfordult egy-egy csoda is - persze, hogy nem volt ilyen világ sem.
*
A Mezőgazdasági Múzeum kiállítása voltaképpen egy nem túl nagy terem és néhány appendix körülötte. Ahogy belépsz, két hatalmas vitrinbe ütközöl, a látvány kifejezetten mellbevágó, két ló csontváza áll veled szemben. Balra Kincsem, jobbra Imperiál - még e legvégső mivoltukban is ordít róluk a nagyszerűség. Megvan ez - persze - minden csontvázban, már a nagyszerűség, nem véletlen, hogy mindenütt a mamutok és a dinók vannak a bejárathoz legközelebbi helyeken. De ebben a kettőben már első látásra több van. S ennek a többnek a megfogalmazásához ad segítséget a körbe a falra, a vitrinekbe felrakott anyag, a patájukból készült díszes levélnehezéktől, az egyik apjának a koponyájáig, a magyar múzeumokban szokásos furnérlemezre felkasírozott információfröccstől a zsoké fényes ruhájáig - pár dolog. Annyi a teendő, hogy visszafelé le kell játszani a bevezetőnkben emlegetett sztriptízt. Fel kell öltöztetni újra a csontvázakat, inakkal, izmokkal, kötőszövetekkel, hússal - hadd vágtassanak!
Ha félig sikerül csak, az is nagy élmény.
Magyar Mezőgazdasági Múzeum, kedd-vasárnap 10-17 óráig, hétfő szünnap
