Az EU és a magyar kutatók

„Normál üzemi alulfinanszírozás”

  • B. Simon Krisztián
  • Keller-Alánt Ákos
  • 2020. április 26.

Tudomány

Lényegesen kevesebb bért kapnak ugyanazért a munkáért a magyar, mint a nyugat-európai kutatók bizonyos uniós pályázatoknál. Ebben közrejátszik a magyar felsőoktatás elhanyagoltsága és az EU rugalmatlansága is.

Egyazon projektben ugyanazért a munkáért a francia kutatók átlagosan havi 8 ezer euró fizetésben részesülnek, míg a magyarok mindössze átlag 1000 euróval számolhatnak – osztotta meg a Naranccsal friss tapasztalatát Tóth Gergely, a Pannon Egyetem Talajtani és Környezetinformatikai Tanszékének vezetője. A doktorátussal és komoly szakmai múlttal rendelkező, negyvenéves adjunktus kollégájára például a kötelező tanítási feladatai ellátása mellett (amit le kell vonni az elszámolható óraszámból) mindössze havi bruttó 200 ezer forint jut a Horizont (angolul Horizon) kutatásokon való részvételért és a külföldi kutatókéhoz mérhető tudományos teljesítményért.

Tóth tanszékének jelenleg négy Horizont 2020-as projektje fut, amelyekben rendre nagy presztízsű egyetemekkel és kutatóintézetekkel dolgozhatnak együtt – a többi közt a koppenhágai és az amszterdami egyetem, valamint a német Julius Kühn-Institut szerepel a partnerek között. Vizsgálják például a biotrágya környezettudatos felhasználását, egy kínai–európai együttműködésben pedig olyan talajhasználati rendszereket terveznek, amelyek hatékonyabbá tehetik a földművelést. A tanszék munkatársaiban egy ponton mégis komolyan felmerült, hogy a presztízsveszteség ellenére két támogatást nyert projektből is kilépnek, mert képtelenek lennének az ezek során elvégzett munkáért személyi juttatást elszámolni.

A rendkívül kompetitív és nagy presztízzsel járó Horizont 2020 (röviden H2020) projektek arra adnak lehetőséget, hogy egyetemek nemzetközi konzorciumokba tömörülve közös kutatási programokban vegyenek részt. Ám, ahogy ez a fenti példa is mutatja, a résztvevők anyagi megbecsültsége nagyban különbözik. A Narancsnak több magyar kutató is aránytalanul alacsony javadalmazásról számolt be. „Az EU bürokráciája nincs felkészülve arra, hogy nálunk hobbirendszerben működik a felsőoktatás” – fogalmaz az egyik magyar egyetem H2020 projektekben is részt vevő kutatója arra utalva, hogy Magyarországon az állami intézmények képtelenek megteremteni a megfelelő munkakörülményeket és a szükséges anyagi feltételeket, amelyek mellett egy egyetemi munkatárs kutatni is tudna. Ez az alaphelyzet pedig komolyan kihat az uniós együttműködésekre is.

 

Órabér-rabszolgaság

A magyar egyetemi oktatás állapotára azért fontos kitérni, mert az uniós projektek elméletben lehetőséget adhatnának arra is, hogy a pluszforrásoknak köszönhetően az elvégzett munka értékének megfelelően fizessék a kutatókat – és sok egyetemi alkalmazott ezt is várta volna a bőkezűen mért támogatásoktól. De a H2020 projektekben az EU azt az elvet követi, hogy a kutatók normál munkaidő melletti költségeit téríti meg – azaz minden, a projekttel töltött munkaóra után pont annyit, amennyi a kutató normál fizetésből számított órabére. A magyar kutatók szerint az itteni egyetemek „normál üzemi alulfinanszírozása mellett” ez nem működőképes modell, hiszen ha a kutató H2020-as pluszmunkát végez, akkor is csak a nemzetközi összehasonlításban alacsony hazai óradíjának megfelelő összeget kaphatja meg.

Számos írás született az elmúlt években arról, mennyire nem fizetik meg az egyetemi oktatókat és kutatókat – a legismertebbek talán azok, amelyek bemutatják, hogy esetenként az árufeltöltők és a buszsofőrök kezdő fizetése is meghaladja az egyetemi adjunktusokét. „Tizenöt éve, amikor először vettem részt nemzetközi pályázatban, a holland koordinátor a bértáblánkat látva visszaírt nekünk, hogy valamit elronthattunk. Azt kellett válaszolnunk, hogy sajnos nem, idehaza ilyenek a bérek” – idézte fel Báldi András, az Ökológiai Kutatóközpont csoportvezetője.

Nem csoda, hogy sokan egyéb munkákat vállalnak a versenyszektorban az alacsony bérüket kiegészítendő. Olyan kutatóprojektekre, mint a H2020, csak az igazán lelkesek vállalkoznak, mivel „ott tartunk, hogy szinte magával szúrna ki a kutató, ha pályázna és részt venne ilyen nemzetközi együttműködésekben. Hiszen ezzel csak több az adminisztrációja, miközben ugyanannyi pénzért kell dolgoznia, és mellette el kell végeznie a többi egyetemi feladatát is” – mondta egy megkérdezett kutató. Egy másik forrásunk hozzátette: „Magyarországon pluszpénzhez pluszmunkát kell végezni. Ahhoz, hogy a magyarok meg tudják csinálni a kutatást rendes munkaidőben, csökkenteni kellene az óraterhelésüket. De akkor meg másoknak kellene megtartani az így kimaradó órákat. Ez is rengeteg feszültséget szül egy egyetemen belül.”

 

Ha nem is szándékos

„Én szándékos kiszúrást nem láttam” – mondta az uniós projekteket ismerő kutató a Narancsnak. Szerinte a problémák jórészt arra vezethetők vissza, hogy az uniónak olyan univerzális kifizetési rendszert kellene kidolgoznia, amely az összes EU-tagállamban működik (ráadásul a H2020-ban EU-n kívüli egyetemek és kutatóközpontok is részt vehetnek). A különböző rendszerek találkozásakor viszont könnyen kialakulhatnak olyan helyzetek, amelyekben bizonyos tagállamok rosszul járnak. Ráadásul a tagállami kormányok sem mindig tudnak vagy akarnak reagálni az adott helyzetre. „Magyarországon a közalkalmazotti bértáblához vannak kötve az egyetemi és ELKH-kutatói fizetések, annál több bér nem adható. Közalkalmazott oktatóból és kutatóból van több tízezer, H2020-as projekten viszont legfeljebb pár száz ember, ha dolgozhat. Miattuk nem fognak a bértáblához nyúlni, pedig sürgős cél lenne emelni a kutatói minimálbéreket és fizetéseket” – mutatott rá Perczel András, az ELTE Szerves Kémia Tanszékének vezetője. Mások hozzáteszik: a béremelés már csak azért is fontos lenne, mert ha javul is az uniós pályázatokon részt vevő kutatók helyzete, abból a többiek nem feltétlenül profitálnak. Az pedig komoly bérfeszültségekhez vezetne a kutatók között.

Perczel András Lovász Lászlóval, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökével együtt évekig tagja volt a Science Europe nevű, uniós tudományos tanácsadó testületnek. Ott többször szóvá tették, sőt még tudományos igényű tanulmány is született arról, hogy a fejlett észak- és nyugat-európai országok a fő haszonélvezői az uniós tudományos és mobilitási projekteknek. Az uniós pluszpénzek is ezekben az országokban csapódnak le, és így az ottani intézmények sikerrel magukhoz vonzzák Dél- és Kelet-Európa tehetséges fiataljait. „Ezeknek a tudományos programoknak, mint amilyen a H2020 is, nem az a céljuk, hogy az EU-n belül kiegyenlítsék az esélyeket. Az erősebb országok mondják meg, hogyan kell alakítani a tudományban a dolgokat. De ez részben azért is van így, mert jellemzően ők eredményesebbek” – mondta Perczel András.

A Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) kommunikációs osztálya kérdésünkre azt írta, hogy a magyar kutatók bérezésének problémája ismert számukra, és a megoldás érdekében folyamatosan egyeztetnek az egyetemekkel, kutatóintézetekkel és az Európai Bizottsággal: „A probléma lényege leegyszerűsítve, hogy a figyelembe vehető bérelemeknek egy szigorú objektivitási uniós szempontrendszernek kell megfelelniük, ami nem teszi lehetővé a magyar pályázati rendszerben alkalmazott feladatalapú, kizárólag egy plafonérték által meghatározott bérkiegészítés elszámolását.”

Az aránytalanul alacsony bérek ügye más országok egyetemeinél is előjött. 2016-ban például két román EP-képviselő arra kérte az Európai Bizottságot, dolgozza át a H2020-szal kapcsolatos szabályozását. Sorin Moisă és Daniel Buda EP-képviselők akkor azt írták, Romániában a H2020 projektekben még annál is rosszabb körülmények között dolgoznak a kutatók, mint az államiakban. De ki­emelték azt is, hogy a szabályok nemcsak a románokat, hanem egy sor más ország kutatóit is érintették.

A probléma akkor érte el a döntéshozók ingerküszöbét, amikor a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetem kutatói bejelentették, nem írnak alá egy 300 ezer euró értékű H2020 szerződést, mivel az ebből kifizethető kutatói juttatások nem állnak arányban a projekt igényelte energiabefektetéssel. Daniel David, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetem újonnan megválasztott rektora (előtte az intézmény kutatásért, versenyképességért és tudományos publikációiért felelős rektorhelyettese volt) a Narancs kérdésére ezt válaszolta: Romániában az volt a legnagyobb probléma, hogy bár született egy olyan törvény, amely lehetővé tette, hogy a kutatói pluszbevételek (például uniós pályázatok) mértéke meghaladja a hagyományos egyetemi oktatói fizetéseket, az Európai Bizottság bérkifizetésekkel kapcsolatos definíciója ezzel nem volt összeegyeztethető. Ezért a Babeș–Bolyai Egyetem, az illetékes román minisztérium és más érintett felek is lobbizni kezdtek a Bizottságnál. „A tiltakozásunk miatt a Bizottság végül megváltoztatta a szabályt, és bevezetett egy új definíciót a pluszbevételekről, ami lehetővé teszi, hogy éljünk a helyi szabályozás adta lehetőséggel. Szóval, most minden oké” – írta a rektor.

De hiába vizsgálta felül Carlos Moedas akkori innovációs biztos a kutatói kifizetések ügyét, a magyar egyetemek munkatársainak ettől sem lett jobb. „Változások történtek, azonban érdembeli előrehaladás nem. A bevezetett változásoknak határt szabott a hét évre elfogadott Horizont 2020 jogi keretrendszer” – írta az NKFIH. „E szűkített mozgástérben vezették be a projektalapú bérezés intézményét. Ez annyiban jelentett elmozdulást, hogy elismerte, miszerint a mi régiónkban az alaptevékenységért biztosított alapbér csak a projektrészvételhez kapcsolódó bérkiegészítéssel tehető versenyképessé, a kutatói pluszteljesítmény anyagi elismerése projektforrásból történik.” Azaz lehetőség nyílt a bérkiegészítésre, de a gyakorlatban a magyar kutatók nem tudtak élni ezzel, ugyanis jelenleg a magyarországi bérkiegészítések jórészt „feladatalapúak” – a megkérdezett kutatók például a Kutatói Kiválóság Program, az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program vagy a Gazdaságfejlesztési és Innovatív Program támogatásait említették –, azaz a ráfordított időtől függetlenül egy konkrét munka elvégzéséért járnak. Az uniónak ellenben az kellene, hogy a kutató munkájáért órabérben számolják ki a díjazást, máskülönben nem tudják ezeket a tételeket figyelembe venni a kifizetések kalkulálásánál.

A H2020 keretében ezen kívül lehetőség lenne egy maximum 8 ezer euró értékű bónusz kifizetésére is, de a megkérdezettek közül senki nem mert élni a lehetőséggel. Mint egyikük elmondta, a bónuszokat csak akkor tudnák szabályosan elszámolni, ha a bónuszfizetés bevett gyakorlat lenne más, Magyarországon alkalmazott projektekben is – de nem ez a helyzet.

 

Nincsenek kiskapuk

Az elfogadható megoldások jelenleg az állami rendszeren kívül találhatók. „Mi magánkutatóhely vagyunk, nálunk nincsenek ilyen szigorú kötöttségek, így 3500 (szuperbruttó) eurót tudunk elszámolni egy kutató után” – mondta a Narancsnak Drexler Dóra, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) ügyvezetője. Az ÖMKi jelenleg közel egy tucat H2020 kutatóprojektben vesz részt, amelyekre Drexler hatalmas lehetőségként tekint, hiszen ezeken keresztül az intézet a nemzetközi élvonalban képes kutatni.

Egyes kutatók szerint hasonló megoldásokkal élhetnének az állami egyetemek is, azaz egy egyetem által létrehozott gazdasági társaságba szervezhetnék ki a H2020 keretében folyó kutatást. „Igaz, feltűnő lenne, ha az csak az EU-s pályázatok kapcsán mutatna aktivitást” – mutatott rá egyikük.

Az EU az összes „triviális kiskaput bezárta”, állította a projektfinanszírozásra rálátó egyik kutató. „Mindenféle kreatív megoldás auditkockázatot hoz magával.” Azt pedig az egyetemek nem merik vállalni, hogy szabálytalanság miatt akár több évre visszamenőleg visszavonják a személyi juttatásokra adott támogatás egy részét (a projektekben a kutatók díjazása mellett a 25 százaléknyi rezsikiegészítés is számottevő tétel).

Az ELTE tavaly ősszel szenátusi döntéssel fogadott el egy az EU-s pályázatokra vonatkozó új bértáblát, ami lehetővé tenné a közalkalmazotti fizetéseket meghaladó, versenyképesebb juttatások kifizetését – számolt be a Narancsnak egy egyetemi oktató. Hogy ez a modell működni fog-e a H2020 esetében is, azt még nem tudni. Egy másik, hosszabb távú megoldás lenne többek szerint, ha a jövőre induló Horizont Európa keretprogramban egységes, az adott ország megélhetési költségeihez igazított díjazást vezetnének be, legalábbis választható opcióként – különben a tehetősebb országok jobban fizetett kutatói érezhetnék úgy, hogy nem éri meg nekik uniós projektekben részt venni.

Egy ilyen, a megélhetési költségeket alapul vevő programmal kapcsolatban Mező Gábor, az ELTE Kémiai Intézetének kutató professzora például pozitív tapasztalatokról tudott beszámolni. A szintén a H2020 alá tartozó (de a korábban ismertetett projektekkel szemben nem egyetemi fokozattal rendelkező kutatókra szabott) Marie Curie International Training programban a nemzetközi kutatások keretében külföldi (vagy mesterdiplomájukat külföldön megszerző magyar) doktoranduszokat vehet fel, akiken keresztül az egyetem a célzott tumorterápiára irányuló kutatása becsatlakozhat egy nemzetközi konzorcium munkájába. Egy ilyen projektben a Magyarországra felvett kutatók nagyjából a négyötödét keresik annak, amit például egy német egyetemre felvett kolléga, míg az utazási és az anyagköltség országtól függetlenül megegyezik. „Az egyik doktorandusz kérdezte a tanulmányai megkezdése előtt, hogy meg tud-e élni majd ebből a pénzből. Mire én mondtam neki: nála jobban szinte már csak a rektor keres itt” – mesélte Mező Gábor professzor.

 

Brüsszelben a helyzet

„Szerintem nem lehet megtagadni az egyenlő munkáért egyenlő fizetést elvét” – nyilatkozta Dan Nica román EP-képviselő politikus tavaly a Science|Business portálnak. A képviselő hangsúlyozta, megalázónak tartja, hogy egy­azon kutatóprojekten belül nagy különbségek vannak a kutatók díjazása között, és éppen ezért 25 százalékos emelést kért a román kutatóknak. „Ez nem csak a pénzről szól, de a tiszteletről is” – húzta alá. A tehetősebb tagállamok ezzel szemben azzal érvelnek, hogy a kutatási programok nem a keleti kutatók felzárkóztatására szolgálnak, arra ott vannak a kohéziós programok.

A korábbi években a személyi juttatások kérdése azért is problémás volt, mert annak emelései kihatnának a H2020 program már elfogadott büdzséjére. Amikor például Dan Nica először 50 százalékos emelésért szólalt fel, akkor a Bizottság válaszában megjegyezte, hogy az 700 millió euróval dobná meg a költségeket. A tavalyi vita viszont már egy új keretprogramról, a H2020-utód Horizont Európáról szólt. A Bizottságban dolgozó egyik forrás a Narancsnak elmondta: tisztában vannak a fizetések problémájával, egyeztettek is már minden tagállam képviselőjével, a politikai döntés viszont az államok és a törvényhozók kezében van, így konkrétumról nem tud beszámolni. Közben a helyzetet magyar oldalról figyelők között vannak, akik szkeptikusan tekintenek az új jogszabálytervezet adta lehetőségekre, még akkor is, ha sajtóhírek szerint felmerült már, hogy a keleti országok helyzetének javítása érdekében bevezessék a 3025 eurós kutatói minimálbért.

 

Minden fronton hátrányban

A keleti tagállamok kilátásait javíthatja az is, hogy a bolgár Marija Gabriel lett az innovációért, kutatásért, kultúráért, oktatásért és ifjúságért felelős uniós biztos. A Science|Businessnek adott interjújában elmondta, hogy az újonnan csatlakozó tagállamok kutatóintézetei komoly hátrányokat szenvednek, és ezeken mindenképpen változtatni szeretne. A Horizont 2020 első 4,5 évét vizsgáló bizottsági hatáselemzés szerint minél többet költ egy ország a kutatásra, annál sikeresebb a H2020 projektek elnyerésében is. A 2004 után csatlakozott 13 keleti tagállamra például csak a kutatási pénzek 4,8 százaléka jut. Kiderül az is, hogy ezekből az országokból érkezett a pályázatok 10 százaléka – miközben az új tagállamok adják az unió kutatóinak és mérnökeinek 17 százalékát. A régi tagállamok 15 százalékos sikerrátával büszkélkedhetnek, az újak 12 százalékkal: Bulgária, Szlovénia, Horvátország, Litvánia és Magyarország a legsikertelenebbek – nálunk a sikerráta 10,7 százalék.

„Az, hogy bizonyos régiók valóban előnyben vannak, nem unfair, mert nekik vannak olyan erőforrásaik, múltjuk és tapasztalatuk, amivel hatékonyak és eredményesek tudnak lenni” – mondta erről Perczel András, majd a saját tudományterületére utalva hozzátette: „A nagy európai műszercentrumok az elmúlt húsz-harminc évben tovább erősödtek vagy létrejöttek ott, ahol a tagállamok komoly erőforrásokat áldoztak e cél érdekében. Jellemzően Münchentől nyugatra és északra helyezkednek el. Ezekhez felzárkózni nagy kihívás, de nem lehetetlen. A kormányok hozták létre ezeket nemzeti alapon, saját pénzből, évtizedek alatt, és gyakran ezek lettek mára Európa meghatározó szellemi centrumai is.” Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének Magyarországon is erősödő kutatóközpontok: Perczel szerint lézerfizikában például a szegedi ELI-ALPS lézeres kutatóközpont komoly előrelépés lehetőségét hordozza, sikeresen lehetne felfuttatni.

Csak épp segítség kellene hozzá. Ahogy azt az egyik megkérdezett kutató megfogalmazta: „A pályázatírás szakma, nyugati egyetemek erre szakosodott cégekkel dolgoznak, vagy pedig van saját pályázatíró irodájuk.” Ezért is kifejezetten ritka, hogy a magyar kutatóközpontok vagy egyetemek vállalják, hogy maguk koordináljanak egy nagyobb projektet – inkább csatlakoznak másokhoz. Még a kirívóan sikeres ÖMKi-t vezető Drexler Dóra is óvatos: „Minket megtalálnak a partnerek, önállóan mi se pályáznánk. 18 emberrel nem vagyunk képesek versenyre kelni az erre szakosodott intézményekkel.” Egy egyetemi oktató hozzátette: „A jó pályázatok előkészítésében irtózatos mennyiségű munka van, amit nem lehet később kifizetni a bejött pénzből. Miből lenne pénz arra, hogy a magyar kutató három előkészítő meetingre utazzon, miközben az se biztos, hogy elnyeri a projektet?”

Marija Gabriel mindenesetre elkötelezettnek látszik amellett, hogy segítsen a kelet-európai kutatóknak, és bizonyos területeken kifejezetten magasra tette a lécet: azt szeretné például, ha a Marie Curie-programban a doktoranduszok és posztdoktorkutatók minden országban ugyanazt a juttatást kapnák. Ezen kívül a jelenlegi tervek szerint a büdzséből 3 milliárd eurót a kelet-európai tagállamok felzárkóztatására szánnának – egyebek mellett segítenék őket a pályázásban, és arra is lenne lehetőség, hogy az új tagállamok kutatói a már folyó kutatásokba utólag becsatlakozzanak. Tavaly az is felmerült, hogy a jövőben – ha két pályázat azonosan jónak bizonyul – előnyt élveznének azok a projektek, amelyben több kelet-európai vesz részt. A legutóbbi adatok szerint a projektek 16,6 százalékában van legalább egy keleti intézmény.

Persze, vannak még nehézségek: novemberben például híre ment, hogy az uniós intézmények 12 milliárd euróval csökkentenék a Horizont Európa 92,4 milliárd eurósra tervezett hétéves büdzséjét (a jelenlegi hétéves Horizont 2020 77 milliárd euróba kerül). Az oktatásügy képviselőinek lobbizása eredményeként sikerült végül 3 milliárdra leszorítani a csökkentést. De a szerződést még nem írta alá minden tagállam, és könnyen lehet, hogy lesznek, amelyek a közeljövőben megpróbálnak lefaragni a tudományra szánt pénzekből.

 

Neked ajánljuk