A jeles, bár már a maga korában is vitatott személyiség és hírhedett uralkodó maradványai utáni kutatás még tavalyelőtt kezdődött a leicesteri városi tanács, a helyi egyetem és a lelkes rajongókat tömörítő III. Richárd Társaság együttműködésében. Az egyetem szakavatott régészei tudták, hol kell keresni az egykor minden pompa nélkül, sebtében eltemetett király maradványait. Pusztán a ferencesek egykori kolostorának, illetve annak templomának hűlt helyét kell keresni, melyet a szintén rabiátus utód, VIII. Henrik romboltatott le a szerzetesség intézményének kissé erőszakos felszámolása során.
VII. Henrik, aki az emlékezetes bosworth-i csatában legyőzte Richárdot, egykor még alabástromból és márványból készült sírkövet is állíttatott elődje sírjára, ám az egyik hagyomány szerint szintén Henrik nevű fia és utóda (a hírhedett VIII.) a templomrombolással egy időben kiásatta Richárd sírját, a holttestet egy folyóba hajíttatta, a koporsót pedig a későbbiekben lóitatónak használta volna egy helyi fogadós. Ezzel szemben a helybéliek jó része inkább úgy vélekedett, hogy a valódi sírt nem is találták meg, s az utolsó York-házbéli uralkodó továbbra is ott nyugszik a kolostortemplom hűlt helye alatt. Erre utalt, hogy Robert Herrick, néhai leicesteri polgármester utóbb megvásárolta a sír fölött kialakított kertet, és egyméternyi magas, kőből készült emlékművet helyezett el rajta, amit a XVII. század elején még láthattak az utódok, legkésőbb a XIX. század közepére azonban már híre-hamva sem maradt.
Előbb a lábszárcsontok
Tavaly augusztusban az egyetemi kutatók feltárták a néhai szerzetesekről Greyfriarsnak nevezett templom maradványait (a környék nevezéktana ma is őrzi a „szürke barátok” emlékét), melyek nagyjából a leicesteri városi tanács szociális szolgáltatójának parkolója alatt helyezkednek el.
Fotó: MTI
Előbb modern képalkotó eszközök (például kutatóradar) segítségével azonosították az építészeti maradványokat, s ezek környékén régészeti feltárásba kezdtek: itt hamarosan egy csontvázra bukkantak, amely a vizsgálatok után különösen gyanúsnak mutatkozott. Egészen pontosan előbb a lábszárcsontokat találták meg (a lábfej csontjait viszont máig nem!), azután a többi testmaradvány is előkerült – az exhumálási munkákat immár a brit igazságügyi minisztérium engedélyével végezték. Szeptember 4-én végül az egész csontvázat kiemelték: nyilvánvaló volt, hogy a holttestet sebtében, koporsó nélkül földelték el, erre utalt a koponya különös helyzete is. Ráadásul a kezek pozíciója arra engedett következtetni, hogy a halott egykor megkötözve került a föld alá. A gerincen pedig S alakú hajlat látszódott, ami azt is valószínűvé tette, hogy gazdája csapott, ferde vállal volt kénytelen élni életét. Csak hogy közbevessük: pontosan ennyit állítottak a krónikák III. Richárdról – a púposságáról szóló hiedelem pusztán a Tudor-kori utódok propagandájának terméke. A kortársak amúgy – ferde vállát leszámítva – kifejezetten fess férfiként írtak Richárdról. Ráadásul, mint némely történészek állítják, Richárd emlékét „csupán” kétévnyi, amúgy tényleg ámokfutásszerű uralkodása (többek között kis unokaöccsei törvénytelenné nyilvánítása, Towerbe zárása, s valószínű meggyilkoltatása) árnyékolta be. Addig tehetséges katonaként, lelkiismeretes kormányzóként, önzetlenül hűséges testvérként (bátyja, IV. Edward jobbkezeként) és kifogástalan férjként becsülték kortársai.
A kutatók már tavaly szeptember 12-én bejelentették, hogy a maradványok valószínűleg III. Richárdtól származnak – bizonyítékként a holttest helye és pozíciója mellett hangsúlyosan szóltak a gerinc görbületéről (alias scoliosisról). Eme hipotézis mellett szóltak a maradványokon látható súlyos roncsolódások és folytonossági hiányok – a koponyán nem kevesebb, mint nyolc sérülést találtak, közülük többet egy terebélyes, alabárdszerű eszközzel ejthettek, és a szokásos hivatalos megfogalmazás szerint egy ilyen seb nem egyeztethető össze az élettel. Itt hivatkoznánk arra, hogy Jean Molinet, a kortárs burgundi krónikás szerint Richárdot egy (esetleg több) walesi alabárdos ütötte agyon. Ugyanakkor mindezen sebek arra is utalnak, hogy a harcos, aki feltehetőleg azonos volt a nehéz természetű lovagkirállyal, a csata ezen végső szakaszában már sisak nélkül harcolt. Természetesen gyalog, elvégre a Rózsák háborújának csatái során a nehéz páncélos lovagok jobbára leszálltak a paripákról, különben a többiek taszajtották volna le őket – s különben is: túl jó célpontot nyújtottak volna a hagyományos angol hadászatban kulcsfontosságú íjászoknak.
Az úgynevezett perimortem (a halál idején keletkezett) sérülések mellett súlyos postmortem atrocitások is érték a holttestet – mutatván, hogy a halála idején (főleg a dél-angliai és walesi lakosság körében) már meglehetős népszerűtlenségnek örvendő uralkodón holta után is bosszút álltak. Hogy mást ne mondjunk, egy harcfi mélyen az alfelébe mártotta kardját, s tán még meg is forgatta benne – de az arcát is összekaszabolták. Erre alkalmat kínált az is, hogy például Tudor (VII.) Henrik házi krónikása, s a Rózsák háborújának történetírója, az itáliai származású Polydore Vergil szerint a halott királyt meglehetősen megalázó módon, pucéran, összekötözött kézzel, egy ló hátára hajítva szállították nyughelyére, ama bizonyos franciskánus kolostorhoz. Amúgy a jelentős részben Jo Appleby oszteoarcheológus (képünkön) által elemzett csontok radiokarbon-datálással meghatározott kora is megfeleltethető a XV. század végének. Ráadásul ezek biztosan egy harminc év körüli ember maradványai, márpedig Richárd éppen 32 éves volt halálakor.
Keresd itt is a nőt!
Hiányzott viszont a genetikai bizonyíték, amelyhez egyrészt némi biológiai örökítőanyagot kellett kinyerni a csontvázból, másrészt szükséges volt a York-család egy tisztán nőági leszármazási vonalának feltárása is – szerencsére ezt a levéltári munkát egy brit történész, bizonyos John-Ashdown Hill már évekkel ezelőtt elvégezte. Minderre azért is van szükség, mert a sejtek energiaközpontjaiban, a mitokondriumokban rejlő DNS (továbbiakban mtDNS) a nőági vonalon az apai mtDNS-sel történő rekombináció nélkül, csaknem változatlanul öröklődik. Pusztán az itt kicsit sűrűbben előforduló mutációk változtatják meg a genetikai állományt, ezek száma alapján afféle genetikai órát is fel lehet állítani, sőt a jellegzetes elváltozások azonosításra is alkalmasak. (A molekuláris genetika és a régészet kapcsolatáról szóló cikkeinket lásd itt és itt.)
Kiköpött Richárd!
Fotó: MTI
A király vélt maradványainak azonosításához tehát meg kellett találni azt a közeli nőrokont, akinek ma is létező nőági (matrilineáris) leszármazási vonala létezik. A nyertes Richárd nővére, Yorki Anna, aki ugyan már majd egy évtizeddel a bosworth-i csata előtt elhalálozott, ám lánya, Anne St. Ledger, utóbb Lady de Ros örvendetesen sok utódot hozott a világra. A gondos kutatás megtalálta az ő (Catherine lányától eredeztethető) 16. leszármazottját, egy kanadai kárpitost, bizonyos Michael Ibsent, aki örömest adott genetikai mintát. Igazság szerint egy másik matrilineáris ágat is sikerült feltárni, s ettől a leszármazottól is nyertek azonosítható mitokondriális DNS-t, ám ez a királyi sarj inkább az anonimitást választotta. Nos, a molekuláris genetikai vizsgálódás örvendetes eredményre vezetett (ezt hozták nyilvánosságra e hét hétfőjén): Ibsen mtDNS-ének egy szokatlanul mutálódott szekvenciája megegyezik a csontvázból kinyert mitokondriális örökítőanyag hasonló szakaszával. Hurrá, mondhatnánk: ezek szerint száz százalékig biztos, hogy Richárdot találtuk meg! Pedig csupán jelentős (igen nagy) statisztikai valószínűséggel állítható, hogy a csontváz egykor egy olyan személytől származott, aki a York-ház tagja volt – ráadásul e maradványokon Richárdra jellemző természetes és mesterséges elváltozások láthatók. (A genetikai azonosítás soha nem százszázalékos: erről lásd korábbi interjúnkat.)
És persze, még arra is van esély, hogy a mitokondriális azonosítást a ma ismertnél hevesebb kritikák érjék, ami megkérdőjelezhetné az efféle matrilineáris leszármazáson alapuló bizonyítékokat is. Megjegyeznénk, hogy lehetett volna egy tisztán fiági leszármazási vonalat is vizsgálni (az Y-kromoszómák hasonlóképpen rekombináció nélkül öröklődnek), ám ilyen nem maradt fenn – s fajtánk közismert társadalmi és biológiai jellegzetességei miatt az ilyen bizonyítási lánc számos ingatag szemet tartalmazhat. Amúgy, ha eltekintünk az mtDNS-analízis szempontjából fontos szigorú matrilineáris leszármazástól, láthatjuk, hogy ha nem is III. Richárd, de családja, a York-ház leszármazottjai máig közöttünk élnek és fontos szerepet töltenek be – például a brit közéletben. Közismert tény, hogy maga VIII. Henrik is IV. (Yorki) Edward unokája volt (édesanyja, a Tudor Henrikhez nőül ment Yorki Erzsébet révén), az ő nővére, Margit (Margaret) pedig a skótok királynője lett, s tőle származnak a skót, majd az angol trón későbbi, Stuart-házbeli birtokosai – s megannyi trónkövetelő (tekintve, hogy egy nevezetes 1701-es törvény megfosztotta trónörökléstől a katolikusokat). Más kérdés, hogy a mai királyi család is I. (Stuart) Jakabtól (ezáltal többek között IV. Edwardtól, III. Richárd bátyjától) származik, s így maguk is egy nemes, közeli, habár nem közvetlen őst köszönthetnek a néhai III. Richárdban.
A Magyar Narancs február 14-i számában a szerző külön cikkben foglalkozik majd (ős)történeti, régészeti kérdések és a molekuláris genetika viszonyával!
