Interjú

„Öt percre még Márai is kommunista lett”

Bihari Péter történész

Tudomány

Orosz módi, új mesepolitika és honvédő világforradalmárok: a 100 éve kikiáltott Tanácsköztársaság az utópiától a terrorig sok mindennel megpróbálkozott eleve reménytelen helyzetében.

Magyar Narancs: A Tanácsköztársaság köztudomásúlag mindössze 133 napig állt fenn, így már csak az időtartama okán is kurta és zárványszerű történelmi epizódnak szokás tekinteni. De ez korántsem jelenti azt, hogy ez az epizód ne illeszkedne bele hosszabb időszakot és részben nagyobb teret átfogó folyamatokba.

Bihari Péter: Természetesen, hiszen ha a politika- vagy eszmetörténeti előzményeket nézzük, akkor elmondható, hogy létezett magyar munkásmozgalom, szociáldemokrácia, voltak szakszervezetek, volt köztársasági gondolat és radikális szabadgondolkodás, működött a Lukács György-féle magyar szellemtudományi iskola…

De mindezek még együtt sem hatották át döntő mértékben a társadalmat, talán még Budapesten sem. Hogy a perifériáról a centrum szerepét elfoglalva, mégis esélyt kaphatott ez a politikai formáció és általa az utópisztikus társadalomátformálás kísérlete, ahhoz az elemi biztonságérzetet és a fennálló világrendet alapjaiban megrendítő sokkok sorozata kellett. Ilyen sokk volt már maga a világháború, aztán a vereség, az ország területi integritásának megszűnése, de a spanyolnáthajárvány pusztítása is.

Bihari Péter történész

Bihari Péter történész

Fotó: Sióréti Gábor

 

Ebben a könnyen apokaliptikusnak észlelhető helyzetben rengetegen, akár még alapvetően konzervatív polgárok is azt gondolták, hogy most valami radikális előremenekülésnek kell következnie: ha világforradalomnak, hát világforradalomnak! És ez a vélekedés egyáltalán nem csupán Magyarországra volt jellemző, hiszen 1919 tavaszán pár rövid hétig még Thomas Mann is jóindulatú érdeklődéssel figyelte az általános balra tolódást és a magyar eseményeket.

De ehhez a mindent átható világhangulathoz, a liberális polgári társadalom halálához vagy tetszhalálához kapcsolódott a szélsőjobb előretörése is Európa-szerte: az igazából nem reakció volt a szélsőbal megjelenésére, hanem sokkal inkább tekinthető egyidejű, bár elsőre kevésbé sikeres jelenségnek.

MN: A balra tolódáshoz az is kellett, hogy a korábban meghatározó magyar politikai elit látványosan és több szakaszban visszahúzódjon, átengedve a terepet – Garami Ernő megfogalmazása szerint – a „konjunktúra-radikalizmusnak”, és áttolva a felelősséget a kormányzástól, sőt, a politikai képviselettől addig szisztematikusan elzárt erőkre.

BP: És ennek tragikus következményei lettek, mert – ahogy azt éppen Garami Ernő, a magyar szociáldemokrácia 1918 előtti meghatározó vezetője írja a visszaemlékezéseiben – „a forradalom nem talált se parlamentet, se olyan pártokat vagy társadalmi szervezeteket, amelyek a lendületét mérsékelhették volna”.

És amíg Németországban vagy Ausztriában a demokratikus választójog révén a szociáldemokraták rég bent ültek a parlamentekben és ott szereztek némi politikai rutint, addig a magyar szocdemeknek erre esélyük sem volt, őket teljesen készületlenül érte a kormányzás feladata. Talán nem véletlen, hogy csak nálunk történt meg 1919-ben a szocdem-kommunista szövetkezés, ráadásul kommunista platformon. És utóbb aztán ez kínált hivatkozási alapot a teljes magyar baloldal tartós megbélyegzésére.

Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot

Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot

Fotó: Wikipédia

 

MN: A Tanácsköztársaság ténykedése könnyen zavarba hozhatja az utókori szemlélőt, hiszen abban keverednek egymással az igazi bolsevik, „orosz módi” szerinti intézkedések, a teljes fejetlenségre utaló kapkodások, az utópisztikus elképzelések és a progresszív értelmiség számára tett gesztusok. Rendszerbe foglalhatóak-e ezek a széttartó intézkedések és kezdeményezések?

BP: Nem, ezt már csak a Tanácsköztársaság rendelkezésére álló idő rövidsége és a permanens válsághelyzet is lehetetlenné tette. De azért mégis érdemes beszélni erről, mert miközben a Tanácsköztársaság erősen démonizált történelmi epizód, és valóban diktatúraként működött, majdnem mindenki találhatna a szívének kedves mozzanatot. Kezdjük itt: megpróbálták megvédeni az ország területét? Megpróbálták.

MN: Méghozzá paradox módon a világforradalom reményében, szemben a Szent István-i állameszme elkötelezettjeivel, akik eközben az antantnál kerestek menedéket.

BP: Ez volt egyébként az a pillanat, amikor még az idős Benedek Elek is azt mondta, hogy mostantól akkor ő is kommunista lesz. Ahogyan számos későbbi horthysta tábornok is ott harcolt a Vörös Hadseregben, legalább a Clemenceau-jegyzékig és a visszavonulásig. Itt említeném meg, hogy égbekiáltó disznóságnak tartom Stromfeld Aurél emlékének leértékelését, sőt kitagadását a nemzetből: mégiscsak ő volt a 20. század talán egyetlen valamirevaló, sikeres magyar hadvezére!

De visszatérve a Tanácsköztársaság intézkedéseire: voltak mindenféle haladó, utópisztikus, néha naiv kezdeményezéseik, amelyek között szintén akadnak az utókor rokonszenvére érdemes dolgok éppúgy, mint megmosolyogtatók. Például rögtön megemelték a béreket – aztán csodálkoztak, hogy a munkások nem dolgoznak jobban, sőt. Vagy hogy egy igazi értelmiségi utópiát említsek: a közoktatásügyi népbiztosságon belül megalakították a meseosztályt.

Az új mesepolitika kialakításában Lukács, Balázs Béla és Lesznai Anna jártak az élen, mert – ahogy Lesznai fogalmazott – ők „évek óta tervezték a mese átalakítását, a csodáknak a mai életünkben való megjelenítését… Mese­órák rendezését kell megszervezni. Mesélni fognak az Erzsébet téren és a külvárosi sétatereken, iskolatermekben, kórházakban, színházakban. Eljutottunk a mese olyan fokú megbecsüléséhez, hogy hivatalos jogot kapott a komor közoktatási épületben…”

MN: És voltak ennél komolyabb és érdemibb kulturális, illetve oktatási intézkedések, hiszen például ekkor kapott egyetemi tanszéket a pszichoanalitika, és ekkor kaptak felhatalmazást Dohnányiék, Kodályék a zeneakadémiai reform megvalósítására.

BP: Utóbb e szerepvállalást meg is szenvedték Kodályék rendesen, ahogy az ekkor egyetemi tanárrá kinevezett Babits Mihály is. Nem győzök csodálkozni azon, ahogy egy világégés és teljes összeomlás kellős közepén a magyar értelmiség jelentős része belevetette magát ebbe az optimista és sokszor utópisztikus, társadalomátalakító kísérletbe. Ekkor öt percre még Márai Sándor is kommunista lett.

A kommün ugyanakkor nagyon hamar lelohasztotta jószerint a társadalom minden osztályában az itt-ott meglévő kezdeti lelkesedést. Hajdú Tibor mutatott rá arra, hogy a Tanácsköztársaság akkor jutott hatalomra, amikor a mintaképnek tekintett orosz bolsevik forradalom a legradikálisabb hadikommunista periódusában járt.

Kun Béláék mindenben őket követték, épp csak abban az egyben nem, amiben a náluknál sokkal jobb taktikai érzékkel megáldott Lenin eltért a doktrínától: a föld kérdésében. A magyar Tanácsköztársaság földosztás helyett rögtön „elkommunizálta” a földbirtokokat, amivel egy csapásra sikerült elidegenítenie magától mondhatni a teljes magyar parasztságot.

MN: Ha már a társadalom elidegenítésénél járunk, megkerülhetetlen a terror kérdése. Alkalmasint ez is elválaszthatatlan az előzményektől, vagyis a világháborús tapasztalattól, az emberélet drasztikus leértékelődésétől.

BP: A vörösterror áldozatainak a száma valahol 300 és 400 között lehetett, az erre rákövetkező fehérterror ennél okvetlenül jelentősebb volt. Aztán elterjedt gyakorlat volt a kommün idején a többé-kevésbé válogatás nélküli túszszedés, ami a megfélemlítő jellegénél fogva ugyancsak igen rossz emlékeket hagyott maga után. Sem a vörös-, sem a fehérterror tragikus bűnét nem csökkenti, ha mindehhez azért hozzátesszük, hogy az I. világháború végét követő pár éves időszakban ennél nagyságrendekkel jelentősebb tömeggyilkosságok akadtak szerte a kontinensen.

Itt korántsem csak az orosz polgárháborúra gondolhatunk, hanem Németországra vagy az ugyancsak polgárháborús állapotok közé kerülő Bulgáriára is. Sőt, még Finnország függetlenné válását is olyan harcok kísérték, amelyeknek több mint 36 ezer halálos áldozata volt. Vagyis az 1919-es magyarországi – előbb vörös, aztán fehér – terror nem tartozott a legkirívóbbak közé.

MN: Az utóbb említett fehérterrorban komoly szerep jutott az antiszemitizmusnak, amely a hivatalos és a nem hivatalos megnyilatkozásokban is rendre összekapcsolódott a Tanácsköztársaság bűnös és nemzetellenes megítélésével.

BP: Ez a Horthy-korszakban uralkodó narratíva egy pillanatra sem vetett számot azzal a ténnyel, hogy a magyarországi zsidóság mennyire tagolt volt: zsidó származásúak nemcsak a Forradalmi Kormányzótanácsban, de a vörösterror áldozatai között, sőt Horthy Nemzeti Hadseregében is akadtak, Weiss Manfréd pedig öngyilkosságot kísérelt meg, amikor a kommün államosította a gyárát. Az sem érdekelte az antiszemitákat, hogy Kun Béláék nem zsidóként, hanem antikapitalista és ateista világforradalmárként tekintettek önmagukra.

Kun Béla beszédet tart a munkásoknak Csepelen (1919)

Kun Béla beszédet tart a munkásoknak Csepelen (1919)

Fotó: Wikipédia

 

De azt fontosnak tartom jelezni, hogy az antiszemita bűnbakképzés már a világháború második felében jócskán megkezdődött, amelyre azután a háborús vereség és a kommün ürügyén persze még rá lehetett licitálni a judeobolsevizmus vádjával. No és persze Trianon ürügyén, amelyhez pedig érdemben nemigen volt köze a Tanácsköztársaságnak, hiszen az ország megcsonkítása és annak drasztikus mértéke 1919 márciusában már eldöntött dolog volt.

Legfeljebb Burgenland kérdése volt még nyitott, de annak a területnek az elcsatolása nem okozott nagyobb megrázkódtatást. Egyébként azt hiszem, joggal kijelenthető, hogy a világháború után kialakult helyzetnek két nagy vesztese volt: a megcsonkított Magyarország meg a mérhetetlenül felfokozódó nemzeti nacionalizmusoknak kiszolgáltatott európai zsidóság.

Neked ajánljuk