Az elmúlt napokban végigfutott a magyar sajtón (mindenekelőtt a G7-en megjelent Kolozsi Ádám-cikk nyomán), hogy a hivatalos orosz tankönyv szovjet/orosz birodalmi szempontból értékeli az 1956-os forradalmat. Ennek apropóján érdemes felidézni, kik és milyen szándékkal próbálták a saját szájuk íze szerint átértékelni a 67 éve történteket. Nem árt persze leszögezni, hogy felesleges számon kérni egy szaktörténészi munkán, de még egy népszerűsítő könyvön, s pláne külföldi tankönyvön holmi kanonizált értelmezést. Simán belefér, hogy akár a magyar történelmi irodalomban bevett (és egyben a hivatalos emlékezetpolitikában is rögzült) „forradalom” minősítést is kétségbe lehet vonni megfelelő érvekkel – amint azt a forradalom emlékezetének historiográfiai elemzése is tanúsítja. Csak éppen elvárható legalább az elemi tényeket tiszteletben tartani, no meg némi önreflexió sem árt, már ami az ad absurdum vitt teóriák kidolgozását illeti.
A magyar ’56-nak az Oroszországban immár tankönyvi szinten rögzített putyinista narratívája természetesen nem sokban különbözik a hruscsovi/brezsnyevi elődökétől – csakhogy ez manapság már nem vág egybe az események aktuálisan hivatalos itthoni megítélésével. Ami egyúttal azt is jól mutatja, mennyire kevéssé tiszteli és veszi figyelembe a putyini Oroszország a hozzá hosszú ideje törleszkedő magyar vezetés állítólagos történeti (vagy inkább emlékezetpolitikai) érzékenységét.
Partizánok és a CIA
Az orosz történelem szovjet szakaszának „gloire”-központú, a vélt birodalmi érdekek szempontjából történő újragondolása évtizedek óta zajlik, és nem csupán a sztálini időszak részleges rehabilitációját hozta el, hanem a kelet-közép-európai antisztálinista mozgalmak, felkelések, forradalmak új – illetve hát nagyon is régi – kontextusba helyezését.
Ennek korai példájaként itthon is némi sajtóvisszhangot váltott ki, amikor 2006 novemberében az orosz állami Rosszija tévécsatornán levetítették A magyar kelepce címet viselő filmet. Ebben a KGB-utód Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) archívumának addig titkosan kezelt jelentéseit használták fel annak a tézisnek az alátámasztására, amely szerint a CIA nemcsak a Szabad Európa Rádión keresztül szította a magyar forradalmat, hanem ügynököket is átdobott Magyarországra a nyugatnémet és a brit különleges szolgálat közreműködésével. A CIA instruálta és kiképezte ügynökök kirobbantották a szörnyű vérengzésekben kulmináló, így azután az orosz értelmezés szerint joggal levert lázadást. Ez az interpretáció hasonlóan hangsúlyos a mostani skandalumot kiváltó orosz történelemtankönyvben is, így érdemes megjegyezni, hogy az „alternatív történetírásra” (kevésbé udvariasan: a pszeudohistóriai irodalomra) is jellemző single issue (azaz egy ügyű) magyarázathoz mindig kell egy főhős. Ő Frank Wisner, a szovjet tömb országait bomlasztó CIA-akciók atyja. A posztszovjet/putyini narratíva szerint mindez azért történt, hogy a friss termonukleáris nagyhatalmat, a Szovjetuniót megfosszák a Kelet-Németországban, Magyarországon, Csehszlovákiában lévő uránutánpótlástól (ami amúgy nem csak geológiai értelemben abszurditás).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
