Interjú

„Súlyosabb, mint a hirosimai”

Cserháti András műszaki főszakértő, reaktorfizikus a csernobili katasztrófáról

Tudomány

Mit tudhatott egy magyar szakember a Csernobilban történtekről? Hogyan működött a kommunikáció kifelé és befelé, hogyan került jelentése a párt első titkárának asztalára, hogyan győzték meg a szovjetek a világot – erről beszélt nekünk a Magyar Nukleáris Társaság alelnöke, akivel egy évfordulós mini konferenciát követően találkoztunk.

Magyar Narancs: A Paksi Atomerőműben dolgozott 1986. április 26-án, amikor a csernobili baleset történt?

Cserháti András: Azóta is Pakson dolgozom, ez az egyetlen munkahelyem a kezdetektől – pont negyven éve léptem be a Paksi Atomerőmű Vállalathoz. Az első években persze nem ott voltam, hanem Budapesten, az Erőtervnél, illetve a KFKI-nál, de mióta olyan állapotba jutott a beruházás, az erőműben dolgozom – először reaktorfizikusként, azután műszaki fejlesztőként, és még több szakterületen is az évek során.

MN: A laikus vélekedés szerint azok értesülhettek először a balesetről, akik naponta végeztek a radioaktív sugárzással kapcsolatos méréseket. Ez így volt?

CSA: Germán Endre kollégám, a Környe­zet­­ellenőrző Labor azóta már nyugdíjas vezetője rendre elmondja, hogy ez volt az ő szakmai életük nagy eseménye: előtte tíz évig mérték gyakorlatilag a semmit, függetlenül attól, hogy közben beindultak a paksi reaktorok, hiszen azokból alig jött ki sugárzó anyag. Helyesbítek: nem pontos, hogy semmit se mértek, hiszen a légköri nukleáris robbantásokból származó radioaktív szennyezést lehetett detektálni. Ehhez képest Csernobilt követően jelentős aktivitásnövekedést tapasztaltak. Akkoriban néhány napig a Paksi Atomerőműből jóval tisztább levegő jött ki, mint ami a szabadban volt, mert a beszívott is megszűrve távozott. Mérniük kellett mindent: a talajt, a vizeket, a természetből származó növénymintákat, a halakat és a mezőgazdasági termékeket.

MN: A katasztrófa bekövetkeztéhez képest hány nap késéssel mértek először kiugró adatokat? Nyilván kellett némi idő ahhoz, hogy ideérjen a szennyeződés.

CSA: A radioaktív felhő először Skandinávia felé lódult meg, azután északkeletre, majd Nyugat-Európa felé fordult. Minket eleinte valahogy elkerült a szennyezés, akkor érte el az országot a legerősebben, amikor Románia felől a csóva visszakanyarodott felénk, de ez már napokkal később történt. Hozzánk április legvégén érkezett meg igazán a szennyeződés.

MN: Igaz, ahogyan a konferencián elhangzott, hogy a mérések szerint az országban egy kiadós eső miatt éppen Budapest kapta a legtöbbet. A svédek viszont szinte azonnal érzékelték a radioaktív felhő hatását, és azt is gyorsan kiderítették, hogy ez egy erőműbalesetből származik.

CSA: A szennyezés izotóp-összetételének vizsgálata nyomán jöttek rá, hogy atomerőműből származik a sugárzó anyag. Mivel náluk ilyen nem történt, a szélirányból visszafejtették, hogy valahonnan a Szovjetunióból érkezhetett, abból a régióból, ahol a csernobili atomerőmű található. Ebből már erősen lehetett vélelmezni, hogy ott történhetett valami súlyos baleset.

MN: Ha jól sejtem, ekkor még nem működött semmilyen szolgálati út, a szovjet illetékesek nem értesítették a magyar szakembereket?

CSA: Akkor ez még nem volt divatban. A balesetekről való értesítési rendszer Csernobilt követően épült ki, addig maximális titkolózás volt ilyen ügyekben.

MN: Tehát önök is a nyugati rádiókból értesültek a balesetről? És onnantól a szakmán belül már lehetett sejteni, hogy ennek lesznek következményei Magyarországon is?

CSA: Gyakorlatilag igen. De az, hogy ennek mekkora következményei lesznek, akkor még nem volt felmérhető. Az első sajtóhírek nem voltak igazán megbízhatók, az események léptékét ezekből nagyon nehéz volt felmérni. Igazából akkor derült ki, hogy mekkora a dolog hordereje, amikor elkészültek a saját mérések.

MN: Gondolom, az is probléma volt, hogy a laikusok által készített hírekben nem mindig fogalmaztak pontosan. Itthon meg mintha nem is törekedtek volna az igazság kibontására…

CSA: Eleve érzékeny kérdés volt politikailag, hogy a Szovjetuniót olyan helyzetben kellett feltüntetni, amelyben nem ő a legszebb, legnagyobb, legokosabb. Ráadásul hiányoztak a sajtó munkatársaiból, de még inkább a nagyközönségből az információk befogadásához szükséges előismeretek. A szakmán belül elég hamar megtörtént a kapcsolatfelvétel: azok a szakemberek, akik a környezeti laborokban radiológiai méréseket végeztek, gyorsan megtalálták egymást. Ráadásul volt állami szervezés is, felálltak bizottságok, ahol adatot cseréltek, s eldöntötték, hogy az ország külkereskedelmi érdekei miatt – például hogy ki lehessen szállítani a mezőgazdasági terményeket – mi igen­is osszunk meg mindent a külfölddel, a partnerországokkal. Amennyire emlékszem, ez egy-két héten belül felállt.

MN: Ön, ahogyan itt a konferencián is elhangzott, ezekben a napokban rendszerezve gyűjtötte azon információkat, amiket a csernobili erőműbalesetről tudni lehet, s ezekből jelentéseket állított össze.

CSA: Elsősorban az érdekelt, mi történt Csernobilban, ezt akartam szakmai alapon megérteni, és valamilyen formában közvetíteni a környezetemnek és a vezetőimnek.

MN: Némelyik jelentése végül Kádár asztalán landolt…

CSA: Ezt nekem csak évekkel később mondta el Pónya József, az akkori paksi igazgatóm. Én leadtam a jelentéseimet a főnökömnek. Ő akkoriban nemcsak egy kiemelt nukleáris létesítmény szakmai vezetője, hanem az MSZMP KB tagja is volt, így mindkettő miatt közvetlen nexusban állt a legfelsőbb körökkel.

MN: Keresték-e önöket akkoriban az újság­írók?

CSA: Nem nagyon, mert nem tudták, hogy érdemes-e. És nem is nagyon mertek erről tudósítani, csak azt, amit amúgy is leadott az MTI.

MN: Azután gyorsan megváltozott a helyzet, hiszen Gorbacsov, ha megkésve is, de tartott a balesetről egy sajtótájékoztatót május 14-én. Onnantól mintha jobban kinyíltak volna a tájékoztatás csatornái, még a keleti blokkban is.

CSA: Valamennyire kétségtelenül. De olyan mély zsigeri beidegződések működtek, hogy nem lehetett egyik napról a másikra csodát várni. Mivel Moszkvában végeztem az egyetemet, megvannak a tapasztalataim a Brezsnyev alatti szovjet rendszer működéséről, a pangás éveiről. Az sem volt elég, hogy később meghirdette Gorbacsov a glasznosztyot (nyíltság, nyílt beszéd – a szerk.), évek munkája is kevés volt ahhoz, hogy megtörje ezt.

MN: 1986-ban Magyarország a szovjet blokk tagja volt – ennek megfelelően mennyire voltak titkosítva az adatok, mérési eredmények? Mit lehetett volna kiadni, nyilvánosságra hozni – már ha az újságírók megkeresték volna önöket ilyen kéréssel?

CSA: Az üzemmenetre vonatkozó információkat, azt, hogy jól működik-e az erőmű vagy bukdácsol, zsinórban termel vagy egymást érik a meghibásodások, mindig lett volna értelme kikérni. Szerencsére mi szinte mindig jól működtünk. Amiben a legkésőbb szakadt fel a titkolózás, az a nukleáris üzemanyag, s ez részben érthető is. Istenigazából ma is így van bizonyos mértékig, például a terrorfenyegetettség miatt csínján kell ezekkel az információkkal bánni. De azért az üzemanyaggal kapcsolatos adatok egy jelentős része ma már hozzáférhető. A másik ilyen érzékeny terület a fizikai védelem – erről semmilyen információ nem jön ki se újságírónak, se általában politikusnak. Ez arról szól, hogy milyen eszközökkel, hogyan védjük az atomerőművet rosszindulatú cselekményektől. Szerintem ez így jó, és ez így is fog maradni.

MN: A legfőbb politikai vezetők megkapták az adatokat, amit felhasználtak például a kereskedelmi partnerországokkal folytatott tárgyalások során, azok megnyugtatására. Viszont nem siettek azzal, hogy megosszák e tudásu­kat a magyar közvéleménnyel. A baleset után kaptak felülről utasítást, hogy a megnőtt sugárzásról tanúskodó mérési adataikat kivel oszthatják meg?

CSA: Ezt az országon belül valamilyen főhatósági szinten eldöntötték, de pontosan én sem tudom. De borzasztó nehéz a lakosságnak bármit is mondani, ha nincsenek meg az alapinformációk, hisz ezek híján nehéz feldolgozni a hallottakat. Ilyenkor két rossz lehetőség van: elmondom úgy, hogy nem értik, vagy úgy döntök, el sem mondom, mert úgysem értik meg – no, ennél rosszabb nincsen! Úgy kell kommunikálni, olyan nyelvezettel, olyan szinten, hogy megértsék. Én, ha nyilvánosság előtt előadok, úgy próbálok beszélni, hogy belövöm azt a színvonalat, amit egy értelmes gimnazista képvisel. Ez alatti képességekkel és előismeretekkel soha nem fogják megérteni. És vannak, akik eleve lezárnak: nekik hiába mond az ember bármit, nekik akkor is az atomlobbi embere leszek, akinek az az érdeke, hogy eltitkolja az igazságot és hazudjon.

MN: Akkoriban elégségesnek tartotta azokat a figyelmeztetéseket, amelyeket a lakosságnak szántak a hatóságok – például hogy mossák meg alaposan a salátát?

CSA: Úgy gondolom, általában kellő tájékoztatást nyújtottak, esetleg nem mindig időben. Én mindenesetre beszereztem a szürke zónából kálium-jodid tablettát (inaktív jóddal telíti a pajzsmirigyet, hogy az kevesebb sugárzó jódot tudjon felvenni – a szerk.), feleségemmel beadtuk az akkor öt- és kétéves fiainknak. Ma már tudom, hogy indokolatlan volt: vagy későn beszéltek erről, vagy én voltam túlbuzgó.

MN: A balesetet követő, a brezsnyevi reflexeket idéző reakciók után némileg meglepő módon a szovjetek egy rendkívül aprólékos elemzéssel álltak elő…

CSA: 1986. augusztus 18. körül egy magyar szakmai küldöttség tagjaként utaztam Moszkvába. Ott zárt körben, főpróbaszerűen ismertették velünk, a „baráti országok” szakembereivel a baleset okairól szóló jelentést. Ezt jelentős részben Valerij Legaszov akadémikus, a Lomonoszov Egyetem kémiai technológia tanszékének vezetője, a csernobili baleset elhárításának és kivizsgálásának kulcsembere állította össze. Egy héttel később ő vezette a szovjet delegációt a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) bécsi konferenciáján is. Legaszov már április 26-tól elment a baleset helyszínére – ingázott Moszkva és Csernobil között, hiszen rendszeresen tájékoztatnia kellett a pártvezetést is. Amikor Gorbacsov 1986 júniusában négy napig Budapesten tartózkodott a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületének ülésén, hozta magával Legaszovot is; ha valamilyen kérdés felmerülne Csernobil kapcsán, legyen kinek válaszolni.

MN: Legaszov drámai hatást kiváltva ismertette jelentését a NAÜ 1986. augusztus 25–29. között lezajlott bécsi konferenciáján.

CSA: Valóságos információs bomba robbant akkor Bécsben. Olyan mennyiségű és minőségű információt kapott a világ, amiről álmodni sem mert senki – ez egy nagy PR-győzelem volt a szovjetek számára.

MN: Ezt mind előre megosztották önökkel Moszkvában?

CSA: Inkább úgy mondanám: visszafogottan. Mi ebből a jelentésből pár tucat oldalt kaptunk csupán. A jéghegy csúcsát mutatták meg nekünk, gyakorlatilag rajtunk tesztelték, hogy hihetőnek tartjuk-e az ott elhangzottakat. A teljes jelentés 388 oldalt tett ki a mellékleteivel együtt, nem is szólva a 25 perces vi­deo­­prezentációról, aminek levetítését a drámai érdeklődésre tekintettel még kétszer megismételték.

MN: Legaszov akadémikus sorsa, ha jól tudom, tragikusan alakult később…

CSA: Valóban. Sugárbeteg lett, és a kollégái is magára hagyták. A csernobili katasztrófa kétéves évfordulóján főbe lőtte magát. A haláláról több verzió létezik. Az egyik szerint titkokat fecsegett ki, amit a szemére hánytak. Egy másik vélekedés szerint az általa előadott jelentést manipuláltnak találta sok kollégája, akik emiatt kiközösítették. Sokan állítják azt is, hogy azért fordultak el tőle, mert diszkreditálni próbálta Alekszandrov akadémiai elnököt, az RMBK-projekt tudományos vezetőjét. Mindenesetre azt az önfeláldozó, hősies szakmai és emberi helytállást, amelyet tanúsított, csak Jelcin értékelte később posztumusz kitüntetéssel.

MN: A ’86-os jelentés főleg az emberi hibákra koncentrált, s nem domborította ki a csernobili atomerőmű-típus (RBMK) technológiai kockázatait. Mennyit finomítottak később e jelentés állításain?

CSA: Nem keveset dolgoztak még rajta. Habár akkor véglegesnek és hihetőnek volt tekinthető, szakmailag igényesnek is tűnt. Évek teltek el, mire a világ felfedte, hogy itt bizony komoly műszaki fogyatékosságok is voltak.
A Szovjetunióban akkoriban több mint 10 ilyen blokk működött – ha ezeket azonnal leállítják, komoly energiahiány áll elő. Nem lehetett azonnal kijelenteni, hogy innentől ezekkel nem szabad tovább működni. Máig működnek RBMK típusú reaktorok, habár nagyon az élettartamuk végén járnak. Azt is hozzá kell tenni, hogy egy csomó műszaki beavatkozást már végeztek rajtuk. Lecserélték például a szabályzórendszereket, többek között a Csernobilban használt szabályozórudat. Tehát műszaki átalakítások is voltak, és jelentősen módosították az előírásokat: meddig szabad elmenni, milyen korlátok között működhet az erőmű. Az RBMK-reaktor amúgy különleges jószág. Méretei hatalmasak: 14 méter átmérőjű, 8 méter magas grafithenger. Az egyik vége alig tud arról, hogy mi történik a másikban. Úgy mondjuk, hogy neutronfizikailag ez egy lazán csatolt rendszer. Éppen ezért vannak benne lokális szabályozók is, amelyek kijavítják a teljesítmény eloszlásában jelentkező „behorpadásokat”. Úgy képzelje el, mint egy félig felfújt gumilabdát: ha itt rálépek, máshol kidudorodik – ezt kell kiegyenlítenie a szabályozóknak. Az egészre még ráépül persze egy globális szabályozórendszer, ami a reaktor egészére terjed ki. Ezt is alaposan át kellett szervezniük, így most már jóval biztonságosabbak az RBMK-reaktorok – de azért, köztünk szólva, ma is hagynak maguk után kívánnivalót.

MN: Túlzás volna afféle időzített bombáknak nevezni őket?

CSA: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy elvi okok miatt nem olyan biztonságosak, mint más reaktortípusok, még a jelentős javítások után sem. Lehet velük dolgozni, csak a biztonságuk záloga nem belső fizikai tulajdonságaikban, hanem a köréjük épített bonyolult védelmi rendszerek működőképességében rejlik.

MN: És nagyobb a kockázatuk is…

CSA: Így van, nagyobb a kockázatuk, de nem elviselhetetlenül nagy. Ezek a reaktorok sehol máshol nem működtek vagy működnek, csak a volt Szovjetunió területén. Éppen azért, mert katonai célra plutóniumot is tudtak gyártani, exportra nem mehettek.

MN: A laikusok szájából sokszor hangzik el a kérdés: ha a lebombázott Hirosimában, Nagaszakiban nem sokkal az atomtámadások után ismét megtelepedtek az emberek, miért nem térhetnek vissza Csernobil környékére? Vagy az lenne a magyarázat, ami most a konferencián is elhangzott, hogy a katasztrófa során tízszer annyi sugárzó anyag szóródott szét, mint Hirosimában?

CSA: Igen, ez a magyarázat. Igazából nem is az a meghökkentő, hogy a csernobili szennyezés nagyobb, súlyosabb, mint a hirosimai – ahol azonban a robbanás gamma- és neutronsugárzása, lökéshulláma és hőhatása miatt sokkal többen haltak meg –, hanem az az adat, hogy a csernobili reaktorból származó radioaktív szennyeződésnél százszor több sugárzó anyag került az atmoszférába és terült szét globálisan az évtizedeken át folytatott légköri kísérleti atomrobbantások nyomán.

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.

„Párizsban minden volt”

  • Artner Sisso

A Jel Színház alapítója a vajdasági Magyarkanizsáról indult képzőművészként, s előbb Budapesten, majd Párizsban lett táncos és koreográfus. Legutóbbi darabja, az OMMA kapcsán beszélgettünk, emlékezve az első előadására, a Pekingi kacsára is.

Hozza a kötelezőt

  • Sausic Attila (Berlin)

Németországban megszigorították a járványellenes intézkedéseket. Angela Merkel megjelenésünk napján adja át irodáját a parlament által szerdán megválasztott szociáldemokrata kancellárnak. Olaf Scholz általános oltáskötelezettség bevezetését tervezi. S mennyi szép törekvés és nemes szándék említhető az új kormány programjából!

„Rohadjon szét ott, ahol van!”

A szakértő szerint kisebbek, az építtető szerint megfelelő méretűek a Nagy-Magyarországot bemutató mórahalmi Mini Hungary Park makettépületei. A Szegedi Törvényszéken zajló büntetőper nem azt vizsgálja, mi mekkora, hanem hogy meg akarták-e rövidíteni az államot és az Európai Uniót.

„Innen csak elmenni lehet”

Négyszázszoros ingatlanár-különbség is lehet Budapest belvárosa és például a Békés megyei Kevermes vagy Kötegyán között. Kevermesen jártunk, s mellbevágó szegénységet és pusztulást láttunk.

„Ekkora szakadék máshol nincs”

Mivel elégedetlenek a mai fiatalok, és miért a magyarok a leg­op­ti­mistábbak a visegrádi négyek közül? Mi lehet az oka a politikai hovatartozás szerinti megosztottságnak, és mi az az egy kérdés, amelyben mégis egyetért fideszes és ellenzéki fiatal?