Alighanem bekerül a kortárs földtörténet nevezetes napjai közé 2013. február 15-e, amikor sok milliárd tévénéző lehetett tanúja, amint a NASA által 17 méter átmérőjűnek és úgy 10 ezer tonnásra becsült égi objektum nagy sebességgel behatol a Föld légkörébe, ott felizzik, majd felrobban.
Szándékosan nem tértünk ki arra, hogyan is hívják a gyermeket, mivel elég sok vita z———ajlik az efféle, alapvetően egy csillag körül keringő és jórészt kőből felépülő égitestek elnevezése körül. Egy ilyen objektum - jelen esetben kisbolygó -, ha belép a Föld légkörébe, akkor meteornak mondjuk, ám ha az egzotikus kőtömb felizzik, s fényessége meghaladja a -14 magnitúdót, már bolida a neve, ha pedig -17 magnitúdónál is fényesebb, szuperbolidának hívják - bár ebben sincs túl nagy egyetértés, úgyhogy tekintsük afféle ökölszabálynak. Ami biztos: a cseljabinszki tűzlabda túlragyogta a Napot, és ez nem kis teljesítmény, hiszen csillagunk látszó fényessége -26,74 magnitúdó. Márpedig az ilyesmi nem holmi felizzásból fakad, ez a légkör összenyomódásából (az ún. torlónyomásból) eredő, magas hőmérsékleten felhevülő (megolvadó, majd elpárolgó) meteoranyag gerjesztési sugárzása. Ilyenkor az elektronok leszakadnak az atomok héjáról, majd visszatérnek oda, látható fény kibocsátása közben. (A meteor fénye éppen ezért tájékoztat az anyagi összetételéről - egy vörös meteor például szilikátban gazdag!)
Tunguszka, 1927 - Ennyi maradt az erdőből
Tűzlabdával játszik
De a cseljabinszki objektum nemcsak villant, hanem hatalmas léglökés kíséretében felrobbant: akadtak, akik még a robbanás hőjét is érzékelték, másoknak csak a lökéshullám által darabokra tört nyílászárókkal, főleg ablakokkal kellett megküzdeniük. Az eddigi adatok szerint ezerötszázan sérültek meg, kivétel nélkül a detonáció okozta épületkárok miatt. A kataklizma a gyanú szerint 15-25 kilométer magasságban, vagyis a sztratoszférában következett be - erejére jellemző, hogy 50 kilotonna TNT-vel egyenértékűnek becslik, ami azt jelenti, hogy a bolida explóziója 20-30-szor akkora energiát szabadított fel, mint az 1945-ben Japánra ledobott atombombáké. A mostani kisbolygó nem csupán a legnagyobb volt azok közül, melyek 1908, vagyis a tárgyalandó Tunguszka-esemény óta elérte a Földet, de a legsúlyosabb károkat és egyben a legtöbb sebesülést okozó meteor is.
A mostani villanás különlegessége, hogy konkrét meteorzápor kísérte - a szemtanúk számtalan égből hullott meteoritdarabkát szedtek össze. (A becsapódott meteor anyagát nevezik meteoritnak.) Ám épp az efféle, jól azonosítható maradványok hiánya miatt ma sem tudjuk pontosan, hogy mi okozta a 105 évvel ezelőtti Tunguszka-eseményt, az írott történelem legnagyobb Föld-idegen égitest rangadóját. 1908. június 30-án a tanúk (jelentős részben a közép-szibériai Köves-Tunguszka folyó mentén élő evenki vadászok) szintén hatalmas, a Napot is elhomályosító villanásokat láttak (legalább négyet!), s ágyúdörgésre emlékeztető fülsiketítő morajról számoltak be. De a mostani meteorkalanddal ellentétben akkor a detonáció nem sűrűn lakott városi övezetben történt (a dél-uráli ipari központnak számító Cseljabinszk lakossága 1,3 millió!), hanem a teljesen lakatlan tajgán - ha éltek volna ott emberek, szomorú sors várt volna rájuk: a robbanás centrumában minden állat azonnal elpusztult és elszenesedett. Az információszerzés céljából előbb expedíciót kellett szervezni a környékre, s ez nem ment egykönnyen: az I. világháború, az orosz forradalom és az azt kísérő polgárháború, majd az éhínség gátolta meg az orosz tudósokat, hogy megközelítsék a helyszínt. Az is jellemző, hogy a Tunguszka-esemény első és tán máig legnagyobb hatású kutatója, Leonyid Kulik azzal hitegette az immár a bolsevik pártelitből kikerülő mecénásait, hogy a lezuhant nagyméretű vasmeteorit (persze valószínűleg nem ilyen hullott alá) fontos nyersanyagforrás lehet a szovjet-orosz acélipar (!) számára. Nos, vasat speciel nem találtak, de feltártak egy elképesztő nagyságú, a gyanú szerint 2200 négyzetkilométer összterületű, nagyjából pillangó alakú zónát (a képzeletbéli lepke fesztávja 70 kilométer, hossza 55 kilométer lenne). Az ismeretlen erőhatástól sújtott terület középpontjában állva maradtak ugyan a fák, de eközben elszenesedtek s ágaikat is elvesztették, s ahogy kifelé haladunk a középpontból, már nem találunk ilyen fenyőket: a vélelmezhető lökéshullám 800 ezer fát döntött ki, melyek szabályosan, a láthatatlan erőhatással ellentétes irányban dőltek ki. Az ekkor felszabadult óriási energiák ismeretében (becslések szerint az égitest köddé válása 10-15 megatonna TNT-vel volt egyenértékű - ez egy rendes hidrogénbomba ereje!) csak annyit mondhatunk: ha valaki túl közel helyezkedett el a robbanás epicentrumához, az utólag aligha számolhat be a kataklizmáról. A közben eltelt évtizedek során mind ravaszabb és kifinomultabb módszerekkel vizsgálták meg a detonáció közvetlen környékét, különös tekintettel a tőzeglápokra, a nyaranta felengedő mocsaras gödrökre, a tajgai tavacskákra - leginkább ezek némelyikéről sejtették, hogy az 1908-as esemény maradványai, elvégre becsapódási krátert Kulikék sem találtak. Nos, a vizsgált mintákban egyrészt a szokásos földi átlagnál magasabb koncentrációban fordulnak elő bizonyos fémek (például a nikkel), másrészt a távolabbi, de hasonló geológiai szerkezetű területekhez képest detektált eltérő izotóparány is arra utalt, hogy földönkívüli anyagmaradványokkal van dolguk. Emellett a vizsgált zónában megtalálták azt a sajátos, irídiumban gazdag lerakódást is, mely a hipotézis szerint az efféle impakt (becsapódási) jelenségek nyomán került bolygónkra. Csakhogy - és ezt nem győzzük hangsúlyozni - ma sem bizonyítja semmi, hogy 1908-ban konkrét, fizikai becsapódás történt volna, azaz legalább egy homokozóvödörnyi bolygóközi anyag elérte volna a Földet - legalábbis máig nem találtak hitelt érdemlő meteoritnyomokat. Pontosan emiatt a mai napig két tudományos szempontból többé-kevésbé elfogadható elmélet viaskodik egymással. Az egyik szerint egy, a cseljabinszkinél ötször-hatszor nagyobb méretű - ami több százszor nagyobb tömeget s ezzel arányos potenciális robbanási energiát jelent - kisbolygó (aszteroida) lépett a Föld légkörébe, ott előbb tűzlabdává változott, majd több fázisban felrobbant, s anyaga olyan finoman oszlott el, hogy csak afféle vékony lerakódásokban mutatható ki. És ha maradtak is belőle nagyobb darabok, azokat még nem találtuk meg. A másik, e pillanatban valószínűbbnek tűnő hipotézis szerint az imposztor egy már inaktívnak tekinthető üstökösmag lehetett, ami javarészt fagyott vízből, továbbá némi interplanetáris porból állt, ám a hipotézis mellett lándzsát törő csillagászok szerint egy kőmagot is tartalmazott.
Klingonok népe
Kötelességünk, hogy beszámoljunk azokról az alternatív forgatókönyvekről is, melyek úgy adnak magyarázatot a Tunguszka-eseményre, hogy nem vesznek tudomást sem a tényekről, sem az érvényesnek tekintett tudományos dilemmákról, ha már konszenzusról nem beszélhetünk. Az elromlott és sikertelen kényszerleszállást végrehajtó s eközben nukleáris katasztrófát elszenvedő földön kívüli űrhajó sztorija teljesen hihetetlen, de sokak számára éppen ez teszi elfogadhatóvá a magyarázatot. Mások a Földön keresik a felelőst, s gyanújuk szerint Nikola Teslának, a tudománytörténet önkéntelen Baltazár professzorának balul elsült kísérlete váltotta ki a detonációt. Azonban a zseniális szerb származású tudóst felmentené egy másik hajmeresztő hipotézis, mely szerint a kozmoszból (tán napkitörés révén?) nagyobb mennyiségű deutérium (nehézhidrogén) kerülhetett a felső légkörbe, amely spontán termonukleáris reakcióhoz vezetett. Ennél persze az is hihetőbb, hogy az állandóan fagyos szibériai talajból hirtelen óriási mennyiségű metán szabadult volna fel, s ennek belobbanása (valaki rágyújtott a sztratoszférában?) okozta a hatalmas tűzgolyót s a lökéshullámot. A felvillanásokat ezenfelül kiválthatta a Föld légkörébe hullott antianyag megsemmisülése, illetve egy viszonylag kis méretű (mondjuk, bolygónk tömegének csupán tízmilliomod részét kitevő) fekete lyuk planétánkon való áthaladása - utóbbi esetben a fekete lyuknak csak a bemenetét érzékelték távolról az egzotikus prémvadászok, a kimenet ugyanis valahol az óceánon történt volna, s kizárólag kísértethajók voltak a tanúi. Ez utóbbi szcenárióknak látszólag csak sci-fi füzetkék gyűrött lapjain volna helye, ám a valóságban se szeri, se száma az efféle féltudományos tanulmányoknak.
