75 éve történt: a német megszállás és utóélete

75 éve történt: mint kés a vajban, úgy szállták meg a nácik Magyarországot

Tudomány

Sokan fogadták örömmel és várakozással, és csak kevesen álltak ellen a német megszállásnak.

Az 1944. március 18–19-én végrehajtott német Margarethe hadművelet, azaz Magyarország katonai megszállásának értelmezése (beleértve az előzmények és a következmények elemzését) régóta foglalkoztatja s több vonatkozásában megosztja, belső polémiára is készteti a történészeket. A megszállás motivációit azért sem érdektelen tisztázni, mivel jórészt ezek magyarázzák, mi történt a megszállás után.

Margaréta, mákvirág

A német megszálló erők 1944. március 18-án késő este kezdték el a kirakodást néhány vasúti csomóponton (Bicskén, Ceglédbercelen). A katonai akcióra, a négy irányból (Szerbia, Horvátország, Ausztria, Szlovákia felől) felvonuló német hadtestek megszálló műveletére zömmel már március 19-én került sor. Kellő helyről érkező hadparancs híján katonai ellenállással a honvédség részéről gyakorlatilag alig találkoztak, a két ismertebb fegyveres incidensre (amelyekben jobbára németek haltak meg) az újvidéki hídon és a budai Várban került sor.

Közben Horthy Miklós, Magyarország kormányzója és legfelsőbb hadura a Salzburg melletti Klessheim-kastélyban tárgyalt Hitlerrel, valamint a német katonai vezetés tagjaival. A kormányzót Hitler gyakorlatilag kész helyzet elé állította, és vendéglátói el is zárták a külvilágtól. Horthy végül beadta a derekát, és áldását adta a megszállásra azzal a feltétellel, hogy megmarad az önálló magyar honvédség (amit nem fegyvereznek le), és maga nevezheti ki a menthetetlen (hamarosan a török követségre menekülő) Kállay Miklós miniszterelnök utódját.

E posztra aztán egy hétpróbás németbarát, meggyőződéses szélsőjobboldalit sikerült találnia Sztójay Döme berlini követ személyében.

Sztójay Döme (jobbra) 1937-ben Berlinben

Sztójay Döme (jobbra) 1937-ben Berlinben

Fotó: fortepan.hu

Magyarország német megszállásának ötlete nem hirtelen improvizáció eredménye volt. A német vezérkar már 1943 szeptember végére elkészítette a Margarethe terv első változatát – a fő eltérés a ténylegesen végrehajtott hadművelettel szemben az volt, hogy ebben még szerepet szántak a szlovák hadseregnek a Felvidék és Észak-Magyarország, illetve a román haderőnek Erdély és a Tiszántúl megszállásában.

Ettől utólag a németek – a maguk szempontjából bölcsen, és a hírszerzési adatokra is támaszkodva – elálltak, mivel úgy vélték, hogy ezekkel a haderőkkel szemben a magyar honvédség tényleges ellenállást is kifejtene. Másrészről a németek a románok háborús kitartásában sem bíztak: terv készült Románia katonai megszállására is, amiből aztán semmi nem lett (e tekintetben a németek kétségtelenül elszámították magukat, mivel Románia később, 1944 augusztusában sikeresen kiugrott a szövetségből, és rögtön átállt a túloldalra).

A megszállási terv előkészületeként Edmund Veesenmayer magas rangú SS-tisztet – papíron vezető vállalati tisztviselőként üzleti tárgyalásra – 1943-ban kétszer is (márciusban és novemberben) Magyarországra küldték. Tapasztalatait, amelyeket például az itthoni jobboldali, nácibarát személyekkel való konzultációi nyomán szerzett, megosztotta feletteseivel, például Joachim Ribbentrop külügyminiszterrel.

A délkelet-európai ügyek szakértőjének számító, korábban az usztasák horvátországi hatalomátvételénél is közreműködő Veesenmayer jelentéseiből kitűnik, hogy mindenekelőtt a magyarországi zsidókérdés megoldatlansága háborította fel, és hogy szerinte ebből egyenesen következik a magyarok elégtelen hozzájárulása a németek és szövetségeseik háborús erőfeszítéseihez. Veesenmayer emellett Európa egyik legelmaradottabb társadalmának tartotta a magyart, amelyben mélyreható reformokra van szükség – nem elválasztható módon a zsidókérdés náci módra kivitelezett „végső megoldásától”.

Ez a kettős megközelítés mind a megszállás utáni német, mind a magyar politikára jellemző volt. Egyszerre akarták érvényesíteni az ország totális mozgósítását, hadba állítását, a gazdaság háborúközpontú átalakítását – valamint a zsidóság halálba deportálását és vagyonától megfosztását. Ez utóbbit szánták többek között a megemelt háborús hozzájárulások fedezetéül, és egyben ez szolgált a Veesenmayer-jelentés által is taglalt, habár tévesen bolsevik hátterűnek vélt szociális indulatok lecsendesítésére.

A megszállás indokaként gyakorta emlegetik azt is, hogy a jól dolgozó német elhárító, biztonsági szervek előtt addigra már rég lelepleződött magyar béketapogatózások miatt Hitler bizalma megingott a Kállay-kormányban, sőt magában Horthyban is. Kétségtelenül élt a bizalmatlanság a német vezetésben és személyesen a Führerben a „feudálisnak”, „plutokratának” és anglofilnak tartott magyar elittel szemben, de legalább ennyire fontos volt Magyarország gazdasági, azon belül hadi- és egyéb ipari, mezőgazdasági potenciáljának a német haditermelés szolgálatába állítása (a magyar – ekkor főleg zalai – kőolajkincs, a német haditermelést szolgáló bauxit- és mangánkivitel biztosítása).

Német szempontból fontos volt a 2. magyar hadsereg katasztrófája után minimálisra csökkent (leginkább megszállási feladatokra korlátozódó) közvetlen háborús részvétel fokozása, a magyarországi élőerő mind fokozottabb bevetése. Miután az offenzívába lendült szovjet csapatok márciusban már csak 160 kilométerre álltak a Kárpátok gerincén húzódó magyar határtól és az ekkor kiépülő Árpád-vonaltól, a katonai jelenlét sürgetően szükségessé vált a németek számára, akik egyébként nem bíztak abban, hogy a magyar haderő egymaga megállítana egy szovjet támadást.

Akad olyan történészi álláspont is – Borhi László tanulmányaira gondolunk –, hogy a nyugati szövetségesek mintegy kiprovokálták a német megszállást, hogy ily módon fegyveres erőket vonjanak el a készülő nyugat-európai partraszállás elől, nem törődve a zsidóságra váró tragikus következményekkel.

Eme álláspont kritikusai azonban joggal világítanak rá, hogy ha volt is ilyen cél, akkor aligha teljesült, elvégre a németek néhány héten belül kivonták Magyarországról a megszálló erők zömét. Az országot a lojális magyar kormányzat, közigazgatás, hadsereg és a biztonsági szervek (rendőrség, csendőrség) biztonsággal a kezükben tartották. Újabb német csapatok már csak 1944 októberében érkeztek a kiugrás megakadályozására és a nyilas puccs támogatására, de ekkorra már amúgy is hadszíntérré változott az ország.

Csendőrök 1944-ben

Csendőrök 1944-ben

Fotó: fortepan.hu

Mindent vittek

A háborús átállítás sikere és persze a pozícióba segítendő új, elkötelezetten (szélső)-jobboldali, németbarát garnitúra kitartó lojalitása azon is múlt, mennyi teret szánnak a német megszálló erők a zsidókérdés radikális megoldásának, az Endlösungnak. Már a Kállay-kormánynak is komoly társadalmi, politikai ellenszélben kellett vinnie a maga kompromisszumos, de a magyar zsidóság számára viszonylagos és átmeneti védelmet nyújtó (ugyanakkor a korábban meghozott, mindinkább faji alapú zsidótörvényeket szigorúan érvényesítő) politikáját.

Még a kormánypártban, különösen annak az 1939-es választások után felállt, majd a behívott képviselőkkel is megerősödött frakciójában a nyíltan nemzetiszocialista vonzalmú Imrédy-csoport 1940-es kiválását követően is többségben voltak a súlyosan antiszemita, nácibarát képviselők. (Még ha ezeknek csak kisebb hányadát tették is ki a németek által 1944 őszéig mellőzött Szálasi Ferenc hungarista hívei.)

A szélsőségesen jobboldali, a zsidókérdés radikális rendezését (például a keleti megszállt területekre telepítést) szorgalmazó politikusok mellé rendre felzárkóztak az antiszemita érdekképviseleti vezetők, akik egyes szakmák vagy az üzleti élet teljes zsidótlanítását követelték. A német érdekek és igények érvényesítését segítette az is, hogy az itt dolgozó német rezidenseknek (mint Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführer teljhatalmú birodalmi megbízottnak), valamint a német rendészeti és biztonsági szervek Magyarországon tevékenykedő csoportjainak (ezek közül Kovács Tamás történész majd’ egytucatnyit azonosított), így például Adolf Eichmann-nak, a német politikai rendőrség zsidóügyi alosztálya vezetőjének nagyon is segítőkész magyar partnerekkel kellett együtt dolgoznia. Utóbbi végül a svábhegyi Majestic Szállóban rendezkedett be, a Hain Péter vezette Állambiztonsági Rendészet zsidóügyekkel foglalkozó alosztályának szomszédságában.

A német megszállók által hatalomra juttatott Sztójay-kormány (Sztójay a Monarchia, majd a Tanácsköztársaság vezető hírszerző tisztjéből lett nácibarát diplomata, berlini követ) túlnyomórészt lelkes szélsőjobboldaliakból állt, s az itt minisztériumi tárcát vállalók egyrészt a Magyar Élet Pártja (a megszállás előtti domináns kormánypárt), de még inkább az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártjának politikusaiból kerültek ki.

Államtitkári szinten és még annál is lejjebb olyanokkal kellett a megszálló erők képviselőinek együttműködniük, akik készségesek voltak a német igények kielégítésében. Sőt, azok túlteljesítésében is, már ha a vidéki magyar zsidóság embertelen körülmények között végrehajtott deportálásáról volt szó, amiben a csendőrség és a közigazgatás (sőt az államvasutak!) számos vezetője mellett főszervezőként a két belügyi államtitkár, Baky László (a Szálasi-konkurens Magyar Nemzetiszocialista Párt egyik vezetője) és a zsidóellenes rendelkezések innovátora, Endre László játszották a főszerepet. Mindez az imrédysta belügyminiszter, Jaross Andor, no meg a teljes Sztójay-kabinet tevőleges asszisztálásával történt.

Kánya Kálmán és Imrédy Bélval a (Miniszterelnöki) Sándor Palota teraszán.

Kánya Kálmán és Imrédy Bélval a (Miniszterelnöki) Sándor Palota teraszán.

Fotó: fortepan.hu

A német megszállás után hatalomra került magyar szélsőjobboldal számára az új helyzet ürügyet és lehetőséget teremtett arra, hogy végrehajthassák régóta dédelgetett tervüket, az ország „zsidótlanítását”, ami együtt járt a gettóba zárandó, majd deportálandó emberek vagyonának kisajátításával. Mint már említettük, részben ez nyújtott volna fedezetet az egyre emelkedő magyar háborús hozzájáruláshoz – elvégre a megszállás után a magyar állam képviselői hivatalosan havi 200 millió pengő megfizetésére tettek ígéretet a németeknek (ez 1944 őszére már 300 millió pengőre emelkedett).

Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege című könyvéből tudható, hogy ez az összeg már az állami költségvetés 50 százalékának felelt meg. A német gazdasági szakemberek és a nácibarát magyar kormányzat, no meg annak szélsőjobboldali szakértői is úgy számoltak, hogy a „közös harc” érdekében vállalt pénzügyi erőfeszítések a legnagyobb mértékben finanszírozhatók a magyar zsidó vagyonból, amit „természetesen” az új kormányzat a sajátjaként kezelt.

Ahogyan Magyarország mind nagyobb anyagi terheket vállalt (a havi hozzájárulás mellett ígéretet tett a gabonaexport, a növényolaj-kivitel vagy a mangánérc- és bauxitszállítások fokozására – jövőbeli, és mint tudjuk, soha nem teljesült ellentételezésért), úgy számolt mind az állami költségvetés, mind társadalom konszolidálása szempontjából kulcsfontosságú zsidó vagyonnal, mintha annak a tulajdonosai nem is léteztek volna.

A német megszálló erők már a megszállás másnapján követelték a Pénzügyminisztériumtól, hogy korlátozza a zsidóság készpénzfelvételét, és zárolja széfjeiket. A zsidó hitközségeket kötelezték az 1943. december 31-i vagyoni állapot felmérésére. A Sztójay-kormány a március 22-i megalakulását követő első héten elfogadta az első, a zsidóság teljes kisemmizését szolgáló jogszabályt. Ezt azután a zsidónak minősített személyeket állampolgári és emberi jogaikban súlyosan korlátozó valóságos jogszabályözön követte.

A rendeleti úton kormányzó Sztójay-rezsim a vagyontárgyak összegyűjtése és zárolása mellett a megkülönböztető sárga csillag kötelező viseléséről is intézkedett. 1944. április 7-én belügyminiszteri rendelet gondoskodott a „zsidónak minősülő személyek” gettókba, gyűjtőtáborokba gyűjtéséről, április közepén az északkeleti országrészben megkezdődött a gettósítás, május 14-én pedig elindultak az első halálvonatok is.

Német katonák a várban

Német katonák a várban

Fotó: fortepan.hu

 

Túlbuzgó végrehajtók

A német megszálló és az itt állomásozó rendőri és biztonsági erők a Sztójay-kormány és a szinte teljes politikai establishment tevőleges, néha túlbuzgó közreműködésére is számíthattak. A zsidóellenes intézkedésekből és a deportálások gyors, hatékony és brutális végrehajtásából is látszik, hogy a proaktív szerepvállalás sem volt ritka.

A megszállás első hónapjai Horthy feltűnő passzivitása mellett teltek, a kormányzó a zsidók jogfosztása, majd deportálása ellen sem emelt kifogást, és csak július 7-én intézkedett a deportálások leállításáról – de ez is csak Budapest akkori közigazgatási területére vonatkozott, a főváros környéki zsidóságot, a csepeli, kispesti, pestlőrinci, óbudai és csillaghegyi gettókba, csillagos házakba összegyűjtött embereket még „menetrend szerint” deportálták.

1944. július 20-án is indítottak transzportot Rákoscsabáról Auschwitzba – ezzel az utolsó, 1230 fős szerelvénnyel a kistarcsai internálótáborban raboskodó, a német megszállás első napjaiban túszként foglyul ejtett (főleg budapesti) zsidókat vitték el (lásd az OSA Archívum Mink András által összeállított Menetrend című blogját). A német megszállás és a megszállóknak önként és lelkesen asszisztáló Sztójay-rezsim működésére jellemző, hogy az jóformán semmilyen politikai vagy társadalmi ellenállással nem találkozott.

Utóbbiról persze a német biztonsági erők is igyekeztek gondoskodni, hiszen jó előre összeállított listák alapján letartóztatták a nácikkal nem rokonszenvező konzervatív, legitimista, kisgazda, liberális és szociáldemokrata politikusokat, valamint az üzleti élet számos (zömmel zsidó származású) képviselőjét vették őrizetbe.

A letartóztatott politikusok jó része a mauthauseni koncentrációs táborba került, egy részüket azután a Lakatos-kormány kérésére ősz elején hazaengedték. Ellenállni közismert módon csupán Bajcsy-Zsilinszky Endre próbált, aki némi tűzharc után sebesülten adta meg magát (a Gestapo-fogságból még kiszabadult, de a nyilas uralom alatt a lebukott ellenállási mozgalom vezetőjeként kivégezték).

A megszállás utótörténetének legjellemzőbb pontja, hogy a legélesebb konfliktus a Sztójay-kormány gazdasági csúcsminisztere, a volt miniszterelnök, a németek bizalmi emberének és márciusban még első számú miniszterelnök-jelöltjének számító Imrédy Béla és a zsidó nagyvállalkozói vagyont saját (Hermann Göring Werke), illetve az SS birtokába szánó náci vezetők között robbant ki, ami a miniszter lemondásához vezetett. (Közben a Kasztner-akció keretében 1684 zsidó származású, döntően jómódú magyar honpolgárt sikerült egy vasúti szerelvényen Svájcba menekíteni, amiért cserébe 6,5 millió pengőt fizettek a németeknek.)

Imrédy és hasonszőrű elvbarátai számára a zsidóság deportálása, halálba küldése és kifosztása értelmét (a mélyen gyökerező antiszemita érzelmeken felül) az adta, hogy – a háború finanszírozásán túl – az üldözöttek és halálba küldöttek vagyona lesz az induló tőke a megreformált, modernizált, immár teljesen „keresztény” társadalom kistafírozásához. Morális vagy emberiességi szempontok még véletlenül sem merültek föl bennük.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.