75 éve történt: a német megszállás és utóélete

75 éve történt: mint kés a vajban, úgy szállták meg a nácik Magyarországot

Tudomány

Sokan fogadták örömmel és várakozással, és csak kevesen álltak ellen a német megszállásnak.

Az 1944. március 18–19-én végrehajtott német Margarethe hadművelet, azaz Magyarország katonai megszállásának értelmezése (beleértve az előzmények és a következmények elemzését) régóta foglalkoztatja s több vonatkozásában megosztja, belső polémiára is készteti a történészeket. A megszállás motivációit azért sem érdektelen tisztázni, mivel jórészt ezek magyarázzák, mi történt a megszállás után.

Margaréta, mákvirág

A német megszálló erők 1944. március 18-án késő este kezdték el a kirakodást néhány vasúti csomóponton (Bicskén, Ceglédbercelen). A katonai akcióra, a négy irányból (Szerbia, Horvátország, Ausztria, Szlovákia felől) felvonuló német hadtestek megszálló műveletére zömmel már március 19-én került sor. Kellő helyről érkező hadparancs híján katonai ellenállással a honvédség részéről gyakorlatilag alig találkoztak, a két ismertebb fegyveres incidensre (amelyekben jobbára németek haltak meg) az újvidéki hídon és a budai Várban került sor.

Közben Horthy Miklós, Magyarország kormányzója és legfelsőbb hadura a Salzburg melletti Klessheim-kastélyban tárgyalt Hitlerrel, valamint a német katonai vezetés tagjaival. A kormányzót Hitler gyakorlatilag kész helyzet elé állította, és vendéglátói el is zárták a külvilágtól. Horthy végül beadta a derekát, és áldását adta a megszállásra azzal a feltétellel, hogy megmarad az önálló magyar honvédség (amit nem fegyvereznek le), és maga nevezheti ki a menthetetlen (hamarosan a török követségre menekülő) Kállay Miklós miniszterelnök utódját.

E posztra aztán egy hétpróbás németbarát, meggyőződéses szélsőjobboldalit sikerült találnia Sztójay Döme berlini követ személyében.

Sztójay Döme (jobbra) 1937-ben Berlinben

Sztójay Döme (jobbra) 1937-ben Berlinben

Fotó: fortepan.hu

Magyarország német megszállásának ötlete nem hirtelen improvizáció eredménye volt. A német vezérkar már 1943 szeptember végére elkészítette a Margarethe terv első változatát – a fő eltérés a ténylegesen végrehajtott hadművelettel szemben az volt, hogy ebben még szerepet szántak a szlovák hadseregnek a Felvidék és Észak-Magyarország, illetve a román haderőnek Erdély és a Tiszántúl megszállásában.

Ettől utólag a németek – a maguk szempontjából bölcsen, és a hírszerzési adatokra is támaszkodva – elálltak, mivel úgy vélték, hogy ezekkel a haderőkkel szemben a magyar honvédség tényleges ellenállást is kifejtene. Másrészről a németek a románok háborús kitartásában sem bíztak: terv készült Románia katonai megszállására is, amiből aztán semmi nem lett (e tekintetben a németek kétségtelenül elszámították magukat, mivel Románia később, 1944 augusztusában sikeresen kiugrott a szövetségből, és rögtön átállt a túloldalra).

A megszállási terv előkészületeként Edmund Veesenmayer magas rangú SS-tisztet – papíron vezető vállalati tisztviselőként üzleti tárgyalásra – 1943-ban kétszer is (márciusban és novemberben) Magyarországra küldték. Tapasztalatait, amelyeket például az itthoni jobboldali, nácibarát személyekkel való konzultációi nyomán szerzett, megosztotta feletteseivel, például Joachim Ribbentrop külügyminiszterrel.

A délkelet-európai ügyek szakértőjének számító, korábban az usztasák horvátországi hatalomátvételénél is közreműködő Veesenmayer jelentéseiből kitűnik, hogy mindenekelőtt a magyarországi zsidókérdés megoldatlansága háborította fel, és hogy szerinte ebből egyenesen következik a magyarok elégtelen hozzájárulása a németek és szövetségeseik háborús erőfeszítéseihez. Veesenmayer emellett Európa egyik legelmaradottabb társadalmának tartotta a magyart, amelyben mélyreható reformokra van szükség – nem elválasztható módon a zsidókérdés náci módra kivitelezett „végső megoldásától”.

Ez a kettős megközelítés mind a megszállás utáni német, mind a magyar politikára jellemző volt. Egyszerre akarták érvényesíteni az ország totális mozgósítását, hadba állítását, a gazdaság háborúközpontú átalakítását – valamint a zsidóság halálba deportálását és vagyonától megfosztását. Ez utóbbit szánták többek között a megemelt háborús hozzájárulások fedezetéül, és egyben ez szolgált a Veesenmayer-jelentés által is taglalt, habár tévesen bolsevik hátterűnek vélt szociális indulatok lecsendesítésére.

A megszállás indokaként gyakorta emlegetik azt is, hogy a jól dolgozó német elhárító, biztonsági szervek előtt addigra már rég lelepleződött magyar béketapogatózások miatt Hitler bizalma megingott a Kállay-kormányban, sőt magában Horthyban is. Kétségtelenül élt a bizalmatlanság a német vezetésben és személyesen a Führerben a „feudálisnak”, „plutokratának” és anglofilnak tartott magyar elittel szemben, de legalább ennyire fontos volt Magyarország gazdasági, azon belül hadi- és egyéb ipari, mezőgazdasági potenciáljának a német haditermelés szolgálatába állítása (a magyar – ekkor főleg zalai – kőolajkincs, a német haditermelést szolgáló bauxit- és mangánkivitel biztosítása).

Német szempontból fontos volt a 2. magyar hadsereg katasztrófája után minimálisra csökkent (leginkább megszállási feladatokra korlátozódó) közvetlen háborús részvétel fokozása, a magyarországi élőerő mind fokozottabb bevetése. Miután az offenzívába lendült szovjet csapatok márciusban már csak 160 kilométerre álltak a Kárpátok gerincén húzódó magyar határtól és az ekkor kiépülő Árpád-vonaltól, a katonai jelenlét sürgetően szükségessé vált a németek számára, akik egyébként nem bíztak abban, hogy a magyar haderő egymaga megállítana egy szovjet támadást.

Akad olyan történészi álláspont is – Borhi László tanulmányaira gondolunk –, hogy a nyugati szövetségesek mintegy kiprovokálták a német megszállást, hogy ily módon fegyveres erőket vonjanak el a készülő nyugat-európai partraszállás elől, nem törődve a zsidóságra váró tragikus következményekkel.

Eme álláspont kritikusai azonban joggal világítanak rá, hogy ha volt is ilyen cél, akkor aligha teljesült, elvégre a németek néhány héten belül kivonták Magyarországról a megszálló erők zömét. Az országot a lojális magyar kormányzat, közigazgatás, hadsereg és a biztonsági szervek (rendőrség, csendőrség) biztonsággal a kezükben tartották. Újabb német csapatok már csak 1944 októberében érkeztek a kiugrás megakadályozására és a nyilas puccs támogatására, de ekkorra már amúgy is hadszíntérré változott az ország.

Csendőrök 1944-ben

Csendőrök 1944-ben

Fotó: fortepan.hu

Mindent vittek

A háborús átállítás sikere és persze a pozícióba segítendő új, elkötelezetten (szélső)-jobboldali, németbarát garnitúra kitartó lojalitása azon is múlt, mennyi teret szánnak a német megszálló erők a zsidókérdés radikális megoldásának, az Endlösungnak. Már a Kállay-kormánynak is komoly társadalmi, politikai ellenszélben kellett vinnie a maga kompromisszumos, de a magyar zsidóság számára viszonylagos és átmeneti védelmet nyújtó (ugyanakkor a korábban meghozott, mindinkább faji alapú zsidótörvényeket szigorúan érvényesítő) politikáját.

Még a kormánypártban, különösen annak az 1939-es választások után felállt, majd a behívott képviselőkkel is megerősödött frakciójában a nyíltan nemzetiszocialista vonzalmú Imrédy-csoport 1940-es kiválását követően is többségben voltak a súlyosan antiszemita, nácibarát képviselők. (Még ha ezeknek csak kisebb hányadát tették is ki a németek által 1944 őszéig mellőzött Szálasi Ferenc hungarista hívei.)

A szélsőségesen jobboldali, a zsidókérdés radikális rendezését (például a keleti megszállt területekre telepítést) szorgalmazó politikusok mellé rendre felzárkóztak az antiszemita érdekképviseleti vezetők, akik egyes szakmák vagy az üzleti élet teljes zsidótlanítását követelték. A német érdekek és igények érvényesítését segítette az is, hogy az itt dolgozó német rezidenseknek (mint Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführer teljhatalmú birodalmi megbízottnak), valamint a német rendészeti és biztonsági szervek Magyarországon tevékenykedő csoportjainak (ezek közül Kovács Tamás történész majd’ egytucatnyit azonosított), így például Adolf Eichmann-nak, a német politikai rendőrség zsidóügyi alosztálya vezetőjének nagyon is segítőkész magyar partnerekkel kellett együtt dolgoznia. Utóbbi végül a svábhegyi Majestic Szállóban rendezkedett be, a Hain Péter vezette Állambiztonsági Rendészet zsidóügyekkel foglalkozó alosztályának szomszédságában.

A német megszállók által hatalomra juttatott Sztójay-kormány (Sztójay a Monarchia, majd a Tanácsköztársaság vezető hírszerző tisztjéből lett nácibarát diplomata, berlini követ) túlnyomórészt lelkes szélsőjobboldaliakból állt, s az itt minisztériumi tárcát vállalók egyrészt a Magyar Élet Pártja (a megszállás előtti domináns kormánypárt), de még inkább az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártjának politikusaiból kerültek ki.

Államtitkári szinten és még annál is lejjebb olyanokkal kellett a megszálló erők képviselőinek együttműködniük, akik készségesek voltak a német igények kielégítésében. Sőt, azok túlteljesítésében is, már ha a vidéki magyar zsidóság embertelen körülmények között végrehajtott deportálásáról volt szó, amiben a csendőrség és a közigazgatás (sőt az államvasutak!) számos vezetője mellett főszervezőként a két belügyi államtitkár, Baky László (a Szálasi-konkurens Magyar Nemzetiszocialista Párt egyik vezetője) és a zsidóellenes rendelkezések innovátora, Endre László játszották a főszerepet. Mindez az imrédysta belügyminiszter, Jaross Andor, no meg a teljes Sztójay-kabinet tevőleges asszisztálásával történt.

Kánya Kálmán és Imrédy Bélval a (Miniszterelnöki) Sándor Palota teraszán.

Kánya Kálmán és Imrédy Bélval a (Miniszterelnöki) Sándor Palota teraszán.

Fotó: fortepan.hu

A német megszállás után hatalomra került magyar szélsőjobboldal számára az új helyzet ürügyet és lehetőséget teremtett arra, hogy végrehajthassák régóta dédelgetett tervüket, az ország „zsidótlanítását”, ami együtt járt a gettóba zárandó, majd deportálandó emberek vagyonának kisajátításával. Mint már említettük, részben ez nyújtott volna fedezetet az egyre emelkedő magyar háborús hozzájáruláshoz – elvégre a megszállás után a magyar állam képviselői hivatalosan havi 200 millió pengő megfizetésére tettek ígéretet a németeknek (ez 1944 őszére már 300 millió pengőre emelkedett).

Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege című könyvéből tudható, hogy ez az összeg már az állami költségvetés 50 százalékának felelt meg. A német gazdasági szakemberek és a nácibarát magyar kormányzat, no meg annak szélsőjobboldali szakértői is úgy számoltak, hogy a „közös harc” érdekében vállalt pénzügyi erőfeszítések a legnagyobb mértékben finanszírozhatók a magyar zsidó vagyonból, amit „természetesen” az új kormányzat a sajátjaként kezelt.

Ahogyan Magyarország mind nagyobb anyagi terheket vállalt (a havi hozzájárulás mellett ígéretet tett a gabonaexport, a növényolaj-kivitel vagy a mangánérc- és bauxitszállítások fokozására – jövőbeli, és mint tudjuk, soha nem teljesült ellentételezésért), úgy számolt mind az állami költségvetés, mind társadalom konszolidálása szempontjából kulcsfontosságú zsidó vagyonnal, mintha annak a tulajdonosai nem is léteztek volna.

A német megszálló erők már a megszállás másnapján követelték a Pénzügyminisztériumtól, hogy korlátozza a zsidóság készpénzfelvételét, és zárolja széfjeiket. A zsidó hitközségeket kötelezték az 1943. december 31-i vagyoni állapot felmérésére. A Sztójay-kormány a március 22-i megalakulását követő első héten elfogadta az első, a zsidóság teljes kisemmizését szolgáló jogszabályt. Ezt azután a zsidónak minősített személyeket állampolgári és emberi jogaikban súlyosan korlátozó valóságos jogszabályözön követte.

A rendeleti úton kormányzó Sztójay-rezsim a vagyontárgyak összegyűjtése és zárolása mellett a megkülönböztető sárga csillag kötelező viseléséről is intézkedett. 1944. április 7-én belügyminiszteri rendelet gondoskodott a „zsidónak minősülő személyek” gettókba, gyűjtőtáborokba gyűjtéséről, április közepén az északkeleti országrészben megkezdődött a gettósítás, május 14-én pedig elindultak az első halálvonatok is.

Német katonák a várban

Német katonák a várban

Fotó: fortepan.hu

 

Túlbuzgó végrehajtók

A német megszálló és az itt állomásozó rendőri és biztonsági erők a Sztójay-kormány és a szinte teljes politikai establishment tevőleges, néha túlbuzgó közreműködésére is számíthattak. A zsidóellenes intézkedésekből és a deportálások gyors, hatékony és brutális végrehajtásából is látszik, hogy a proaktív szerepvállalás sem volt ritka.

A megszállás első hónapjai Horthy feltűnő passzivitása mellett teltek, a kormányzó a zsidók jogfosztása, majd deportálása ellen sem emelt kifogást, és csak július 7-én intézkedett a deportálások leállításáról – de ez is csak Budapest akkori közigazgatási területére vonatkozott, a főváros környéki zsidóságot, a csepeli, kispesti, pestlőrinci, óbudai és csillaghegyi gettókba, csillagos házakba összegyűjtött embereket még „menetrend szerint” deportálták.

1944. július 20-án is indítottak transzportot Rákoscsabáról Auschwitzba – ezzel az utolsó, 1230 fős szerelvénnyel a kistarcsai internálótáborban raboskodó, a német megszállás első napjaiban túszként foglyul ejtett (főleg budapesti) zsidókat vitték el (lásd az OSA Archívum Mink András által összeállított Menetrend című blogját). A német megszállás és a megszállóknak önként és lelkesen asszisztáló Sztójay-rezsim működésére jellemző, hogy az jóformán semmilyen politikai vagy társadalmi ellenállással nem találkozott.

Utóbbiról persze a német biztonsági erők is igyekeztek gondoskodni, hiszen jó előre összeállított listák alapján letartóztatták a nácikkal nem rokonszenvező konzervatív, legitimista, kisgazda, liberális és szociáldemokrata politikusokat, valamint az üzleti élet számos (zömmel zsidó származású) képviselőjét vették őrizetbe.

A letartóztatott politikusok jó része a mauthauseni koncentrációs táborba került, egy részüket azután a Lakatos-kormány kérésére ősz elején hazaengedték. Ellenállni közismert módon csupán Bajcsy-Zsilinszky Endre próbált, aki némi tűzharc után sebesülten adta meg magát (a Gestapo-fogságból még kiszabadult, de a nyilas uralom alatt a lebukott ellenállási mozgalom vezetőjeként kivégezték).

A megszállás utótörténetének legjellemzőbb pontja, hogy a legélesebb konfliktus a Sztójay-kormány gazdasági csúcsminisztere, a volt miniszterelnök, a németek bizalmi emberének és márciusban még első számú miniszterelnök-jelöltjének számító Imrédy Béla és a zsidó nagyvállalkozói vagyont saját (Hermann Göring Werke), illetve az SS birtokába szánó náci vezetők között robbant ki, ami a miniszter lemondásához vezetett. (Közben a Kasztner-akció keretében 1684 zsidó származású, döntően jómódú magyar honpolgárt sikerült egy vasúti szerelvényen Svájcba menekíteni, amiért cserébe 6,5 millió pengőt fizettek a németeknek.)

Imrédy és hasonszőrű elvbarátai számára a zsidóság deportálása, halálba küldése és kifosztása értelmét (a mélyen gyökerező antiszemita érzelmeken felül) az adta, hogy – a háború finanszírozásán túl – az üldözöttek és halálba küldöttek vagyona lesz az induló tőke a megreformált, modernizált, immár teljesen „keresztény” társadalom kistafírozásához. Morális vagy emberiességi szempontok még véletlenül sem merültek föl bennük.

Neked ajánljuk