A Visszajárók azzal az egyszerű és viszonylag kevés vért kívánó ötlettel játszik el, hogy nézzük meg komolyan, felnőtt emberhez - és felnőtt francia filmhez - méltón, mi történik egy kisebb közösségben, ha az elgyászolt halottak visszatérnek. Mondjuk egy diáklány egy iskolabusz-balesetből, aki úgy állít haza, mintha mi sem történt volna. Milyen hatással van ez a gyászmunkával már úgy-ahogy megbirkózott családra, és milyen hatással mindazokra, akiknek a gyerekei nem tértek vissza? És milyen kilátásai vannak a halottnak, aki élne tovább: szerelmes lenne például, mint minden korosztályabeli. Keserves dolog a feltámadás, de minél keservesebb, annál jobb sorozat jön ki belőle. A sikeres francia zombirecept így fest: tegyünk úgy, mint minden francia filmben, beszéltessük a szereplőket, ahogy a pikáns francia drámákban szoktuk, csakhogy most nem azért bagóznak idegesen a felek, mert Isabelle nem viszonozza Georges szerelmét, hanem azért, mert valamelyik halott rokonuk visszakéredzkedett az élők közé. A fene se gondolta volna, hogy ez és így ennyire működik; gyengélkedni is csak akkor kezd az első francia nemzeti zombifilm, amikor az amerikai kuzinok fordulatait kezdi másolni. A léc azonban végig nagyon magasan van: ami a vámpírfilmnek az Engedj be volt, az a zombiknak a Visszajárók. Folytatás jövőre.
