| ||
A harcok szünetében ideje, hogy a nagypolitika éteri régióiból leereszkedjünk oda, ahol a történelem tulajdonképpen zajlik: a barikádokhoz, gulyáságyúkhoz, tábori kórházakhoz, a doronggal és törött plexiből eszkábált pajzzsal felfegyverzett fiatalokhoz, a fővárosi tüntetőket pénz- és adománygyűjtéssel támogató vidékiekhez, az isten háta mögötti porfészkekben pártházból megyei hivatallá avanzsált, vigasztalan épületek előtt hetek óta demonstrálókhoz.
| ||
Andrzej Stasiuk lengyel író a Die Weltnek írt és tegnap a hálóra került szövegében szemére veti a lengyeleknek és Európának, hogy magára hagyták az ukránokat. Szemben a narancsos forradalom örömünnepével, amiben mindenki osztozni akart, Európa ma szerinte elfordul az ukrajnai, a tíz évvel korábbiaknál kétségkívül sokkal komorabb és véresebb eseményektől.
Az elfordulás valóban érezhető, de ehelyett mintha most az ukránok fordulnának – egymás felé. A fent említett fotókon és filmfelvételeken nem csupán elszánt és kétségbeesett, fáradt és elcsigázott arcok látszanak, hanem felfoghatatlan optimizmust és jókedvet sugárzó arcok is, feltűnően gyakran. Különösen egy ilyen apatikus országban, mint Magyarország, szembeötlő, micsoda energiákat és tömegeket mozgat meg ez a forradalom, milyen lelkesedéssel és pláne szervezettséggel működik hónapok óta a kijevi sátortábor – egy olyan országban, mi több, Európának azon a felén, amelyik nem éppen olajozott működéséről és civil kurázsijáról híres. Nézze csak meg az olvasó ezt a videót, amelyik a Majdan konyhájának működését mutatja be: kis táblák jelzik, merre menjünk, milyen élelmiszer-adományokat várnak éppen, kötényes asszonysereg szorgoskodik az élelmiszerek feldolgozásánál, ezreket etetnek-itatnak, fejükön ÁNTSZ-előírás szerinti hajvédő.
És milyen innovatív a tüntető tömeg! A katapult építésétől az úgynevezett „avtomajdanig”, amikor autóoszlopok blokkolnak rendőrségi járműveket és épületeket. Vagy tanúja voltam a Facebookon, amikor Andrij Bondar író és műfordító pillanatok alatt megszervezte a Majdan „fordítóirodáját”. A sok tucat ingyen dolgozó tolmács a tüntetők számára fontos szövegeket, cikkeket (köztük Jurij Andruhovics magyarul is nyilvánosságot kapott felhívását) villámgyorsan hozzáférhetővé teszi számos nyelven.
Nem hiszem, hogy az ukránoknak sok mindenért hálásnak kellene lenniük Viktor Janukovicsnak, de tény: olyan meghatározó közösségi élménnyel ajándékozta meg őket, amely minden nyelvvédő törvénynél és gigászi Sevcsenko-szobornál többet tehet azért, hogy végre valóban nemzetté kovácsolódjanak. Legalább százötven éve elkezdődött ez a folyamat, de bőven akad még tennivaló. Az ukránok évszázadokig alapvetően két államban éltek, a keletiek az Orosz Birodalomban, a nyugatiak Lengyelországban (később a Habsburg Birodalomban, illetve a Monarchiában). Egészen más körülmények között szocializálódtak, mások voltak az orientációs pontjaik, más-más perspektívából tekintettek a történelemre. Gondoljunk csak a 2. világháború megítélésére: a nyugat-ukránok az elképesztően véres szovjet megszállás után felszabadítóként üdvözölték a németeket, akiknek nem kevésbé véres megszállása ellen harcoltak a keletiek a „nagy honvédő háborúban”. Legfeljebb az irodalom, a kultúra adhatta a valódi nemzeti közösség illúzióját.
A második világháború után, amikor egyesítették a soha azelőtt együvé nem tartozó területeket, a szovjet homogenizáció valamelyest szőnyeg alá söpörte az ellentéteket, de ezek aztán annál hevesebben törtek felszínre az önálló állam megszületésekor. A nyugatiak szemében a keletiek arctalan, gyökértelen, kulturálatlan szovjet csürhe, a keletiekében a nyugatiak véresszájú nacionalisták és fasiszták, a lengyeles kultúrájuktól öntelt hólyagok. Karikírozom persze, de az egymással kapcsolatos sztereotípiák, ha finomabb változatban is, milliók gondolkodását határozzák meg. Most a Majdanra az ország legkülönbözőbb részéből érkeznek aktivisták, donyecki orosz ajkú szakács főz a lembergi barikádharcosra, és galíciai ápolónővér kötözi a Dnyeper mellől érkezett „kozákot”. Nem akarom hollywoodi giccsé egyszerűsíteni a forradalmat, nem lesz ez könnyű menet. De a párbeszéd, az ismerkedés láthatóan megindult. Ha másért nem, már ezért megérte.
Korábbi bejegyzések: január 25., január 26. első és második
