Vélemény

Régebben sokszor elfogott a futballirigység. Irigy voltam a hollandokra vagy a németekre, mert nekik gyerekkorom óta folyamatosan volt miért izgulniuk: elődöntők és döntők, nagy győzelmek és dicsőséges vereségek - ez nekünk nem adatott meg. Ma már cseppet sem vagyok irigy, legfeljebb képzelődöm. Nem arról, hogy milyen lenne, ha ott lennénk egy negyeddöntőben, hanem inkább azt próbálom vizionálni, egyáltalán milyen válogatottunk lehetne. Ha még mindig gyerek lennék, biztosan a régi brazil focit látnám bele a mai magyar fiúkba, de már nem vagyok gyerek. Ehelyett felnőtt módjára megkísérlem a realitás különböző síkjait egymáshoz hajlítani.

Jaj annak a páciensnek, aki különleges betegségével vívja ki az orvosok figyelmét. Mert lehet, hogy príma doktori disszertáció kerekedhet belőle, de a gyógyulását mindez nem segíti elő, sőt. Neki az a jó, ha tudományosan érdektelen tucatbaja van, amit évtizedek óta rutinszerűen kezelnek átlagkórházak átlagorvosai. Aligha van beteg, aki az állatorvosi ló státusára vágyna, még ha ezzel ideig-óráig a figyelem középpontjába kerülhet is.

"Egyoldalú gázellátási helyzete miatt Magyarország érdekelt úgy a különböző gázszállító útvonalak kiépítésében, mint a több forrásban. Így támogatja mind a Nabucco, mind a Déli áramlat tranzitvezetékek megépítését és összekapcsolását a hazai elosztórendszerekkel" - válaszolta a napokban a Népszabadság kérdésére az ügyben illetékes Nemzeti Fejlesztési Minisztérium.

Tulajdonképpen csoda, hogy eddig csak három katonánk halt meg. Az a magyar katona, aki hétfőn vesztette életét Afganisztánban, miután megtámadták a konvoját - rút iróniával már hazafelé tartott -, bőven lehetne a sokadik. A békefenntartásnak induló afganisztáni magyar misszió már több mint egy éve messze nem csak az. Még ha a magyar közvélemény erről nem is nagyon tud, részben saját érdektelensége miatt, részben azért, mert a politikai és katonai vezetés csak a legnagyobb óvatossággal kommunikál erről: a Magyar Honvédség háborúzik.

Az idei ünnep legszebb momentuma az volt, amikor a királyi televízió a könyvtárszobájában kereste fel Nemeskürty Istvánt, hogy hogyan is volt az, amikor a Ludovika padjait koptatta, s kiverte a díszlépést? Jött a riporter az ünnepekre belőtt, ájtatosra halkított hangján (amit az elmúlt harminc év összes ünnepein használt), és faggatta a hadastyánt, hogy milyen volt, jó volt akkoriban?

A két kormánypárt az önkormányzati választások törvényi szabályozásának megváltoztatásával jól befűtött mindenkori s bármily színezetű ellenzékének. Tudván, hogy a választók többségének támogatására számíthatnak, s ezért a választókerületi többségi szisztéma kedvez majd nekik, a rendszerben eddig meglévő arányos elemeket nyirbálták meg: egyrészt a képviselő-testületi helyek, meg a kompenzációs listáról kiosztható helyek számának csökkentésével, másrészt a kompenzációs listák - és a megyei közgyűlési listák - küszöbének megemelésével.

A nyár a zümmögés, a zsongás évszaka. De legkivált a hármas hónap, augusztus. Lelassuló gondolkodás, szivacsszerűbb a lélek, a vízbe kívánkozunk. S ha olvasóm e mondatokban ritmust vesz észre, jól figyelt, hisz itt időmértékben írt sorokat olvasott.

Miért kell csökkentenünk a költségvetési hiányt és az államadósságot? Vajon azért-e, mert az adósság jelenlegi magas szintje (a GDP több mint 80 százaléka) és más gazdasági problémáink miatt a nekünk hitelező befektetők már nagyon kockázatos adósnak tekintenek bennünket, s ezért csak nagyon drágán újítják meg a lejáró hiteleinket? Mi több, annak is reális kockázata van, hogy egy esetleges újabb hitelpiaci turbulencia esetén egyáltalán nem adnak hitelt, s akkor vagy csődöt jelentünk, vagy szaladhatunk vissza pénzért kuncsorogni ahhoz az IMF-hez, amelynek csak a minap mutattuk meg, merre van az ajtó? Márpedig - érdemi privatizálható vagyon híján - az államadósság növekedése csak a folyó költségvetési hiány kordában tartásával fékezhető meg. Relatív, a GDP-hez viszonyított nagysága meg csak akkor csökkenhet, ha a gazdasági növekedés elindul. Erre pedig minden jel szerint még várnunk kell.

align=center>Váradi Balázs: Csak semmi politika! (Vízbe fojtott rakéták) Magyar Narancs, 2010. július 22. Exhortáció Váradi Balázs publicisztikája a nyár egyik legtanulságosabb írása lehet (persze hosszú még a nyár, ne igyunk előre, hátha torkunkon akad egy rakéta).

A nemek társadalmi egyenlőségének képviselete terén már a kormány megalakulása előtt sem reméltem túlságosan sokat ettől a kurzustól, ám a Fidesz-KDNP-frakciószövetség mintha szántszándékkal próbálná alulmúlni minden várakozásomat.

Minden olyan törvény támogatandó, ami megakadályozza a nők elnyomását és a demokráciát veszélyeztető vallási fundamentalizmust. Az új francia törvényjavaslat az arcot eltakaró nikáb és burka betiltásáról azonban nem ilyen.

Ki emlékszik már arra, hogy mekkora felzúdulást keltett Spiró György Jönnek című verse 1987-ben. Micsoda dolog olyanokat írni, hogy "Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint (...) jönnek a szarból"! 1987 régen volt, a költő azonban vátesz volt, végül is az a költők dolga. Mert most megint jönnek, már is itt vannak.

Frissen beiktatott köztársasági elnökünkről elterjedt a hír, hogy ő a nép embere, sőt egyenesen plebejus elnök, afféle Fülig Jimmy lenne, aki pertut iszik az emberekkel; a mi Schmitt Palink, ahogy egy Felső Fórum pohárköszöntötte őt.

A 19. század végén, az új, szabadtéri sportágak gyorsan felívelő népszerűségének idején a testedzés híveinek, legfőképp a sportújságíróknak sajátos problémával kellett szembesülniük: több tucat idegen eredetű szakkifejezést kellett beépíteni a magyar nyelvbe. Legegyszerűbbnek a jobbára tükörfordítás és a fonetikus átírás bizonyult, előbbire példa a távolugrás (long jump), a félidő (half time), a szabadrúgás (free kick), utóbbira a meccs, a tréning vagy a tribün.