A karácsony szellemében

Azt, hogy a decemberi ajándékozás és az egész Mikulás-legenda egyetlen nagy globális üzlet, amelyet az Északi-sarkról irányítanak, a Télaputól a Polar Expresszig egy rakás filmből megtanulhattuk.

Sean Anders musicaljéből az is kiderül, hogy napjainkban a karácsony szelleme(i) hasonló manufaktúrakeretek között működnek.

Míg itthon az év végi ünnepek egyet jelentenek az Igazából szerelemmel és a Reszkessetek, betörők!-kel, addig a tengerentúlon főleg Az élet csodaszépet és a Mi a manó?-t játsszák rongyosra a tévék – A karácsony szellemében leginkább e kettő keverékének tekinthető. Egyrészt az előbbihez hasonlóan Dickens Karácsonyi énekét dolgozza fel, másrészt a show-t az utóbbi főszereplője, Will Ferrell lopja el. Ő alakítja a jelen karácsony szellemét, aki társaival együtt megkísérti, majd megtéríti a fukar, önző, lelketlen embereket. Ilyen Ryan Reynolds figurája, Clint Briggs is, aki természetesen marketingesként rontja meg a világot, és keseríti meg kollégái életét. Egy rakás viccesnek szánt, spontán dalolás után kiderül, hogy Clint mégsem olyan menthetetlen, a jelen karácsony szelleme pedig mégsem olyan makulátlan alak, s így még az is kérdésessé válik, kinek a fantáziájában járunk tulajdonképpen.

A karácsony szellemében Ryan Reynoldstól szokott módon tolja arcunkba a jófejeskedést: szereplői úgy fakadnak dalra, hogy előtte ők maguk jegyzik meg, hogy milyen kellemetlen az ilyesmi; majd a Szellemes karácsonyt citálva ők is arra a következtetésre jutnak, talán ideje lenne hagyni, hogy Dickens békében nyugodjon a sírjában.