Egy lánynak összetörik a fényképezőgépét a megérkezés alkalmából készített felvételeken látszani nem akaró helybéli suttyók. A hozzáállás a későbbiekben csak rosszabb lesz: ki a segélyt irigyli tőlük, ki ingatlana elértéktelenedésétől tart… Az események az Öreg Tölgy nevű kocsmában kulminálnak, a település egyetlen közösségi létesítményében, amelynek nehéz életű tulajdonosa nem átall szóba állni a bevándorlókkal, segítséget nyújtani nekik.
Ken Loach, a munkásosztály, a társadalmi folyamatok vesztesei, a kisemmizettek életének elkötelezett krónikása ezúttal didaxissal pótolja az árnyalt megközelítést, és filmje inkább felszólamlás egy balos tüntetésen, mint átélhető és állásfoglalásra késztető műalkotás. Minden meg van mondva többször és még aláhúzva is. Csak a felvetett probléma (menekültek beilleszkedése a befogadó társadalomba) van elkenve. Idealizált, szeretetben, közösségként élő, jóindulatú, művelt, kommunikatív migránsok és gyűlölködő, nemhogy a közeledést, de a másik felőli tájékozódást is elutasító, rasszista tahók alkotta helybéliek formálják a két oldalt, amelyek között a derék kocsmáros őrlődik. De van remény: a falu jóérzésű fele a zárlatban részvétét fejezi ki, amikor a szíriai család otthon börtönbe vetett családfőjének halálhíre érkezik, sőt a közeli város éves bányászfelvonulására meg is hívják őket, hogy együtt meneteljenek a tölgyfás zászló alatt, melyre írva vagyon: erő, szolidaritás, ellenállás. Arabul is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
