A gyanúba került török fiú apja az igaztalanul megvádolt ember indulatával tájékoztatja a meghallgatásukra összegyűlt bizottságot, hogy el is törné a fia lábát, ha az lopni merészelne. Ez is egy megoldás.
Ám a baj nagyobb: a tantestületben is szarka van. Sőt még ennél is nagyobb a baj, mert nem az a kérdés válik fontossá, hogy valóban meglopta-e az iskolatitkárnő az egyik tanárt (a fia osztályfőnökét), hanem az, hogy mennyiben sértették meg a tolvaj személyiségi jogait az esetet bizonyító videófelvétellel. A jogkövető tanárnő nem adhat felvilágosítást a le nem zárt ügyről, viszont az iskolából sértetten elrohanó munkatárs ellene fordítja nem csak a szülőket, de a fián keresztül az addig harmonikus osztályát is. Az iskolaújságban vele, de hozzájárulása nélkül megjelenő interjú a maga összefüggéseiből kiragadott mondataival tovább súlyosbítja a helyzetet, és már a tantestületben is azt firtatják, hogy „kellett-e nekünk ez”.
A történet bicskanyitogató fordulatai a valóságos bűn büntetlenségétől a kiskamaszként is romlott médiaharcosok vádaskodásáig, a tanári kar meghunyászkodásáig azt modellezik, hogy az etikus tisztánlátás igénye helyét elfoglaló politikai korrektség hogyan üresíti ki, majd semmisíti meg magát a demokráciát.
A török-német Ilker Çatak Berlinben (is) díjazott művénél valószínűleg nem készült jelentősebb film a 2023-as évben. Nyomasztóbb bármilyen thrillernél, elevenbe vágó – mert a nyugati társadalma(in)k legfőbb problémáival szembesít –, és személyes, mert a nézőt állásfoglalásra készteti.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
