Az akkoriban feltűnt zenekarok (Defiance Ohio, This Bike Is a Pipe Bomb, Johnny Hobo and the Freight Trains stb.) mind a pár évvel korábban megszűnt Neutral Milk Hotel köpönyegéből bújtak elő. Ennek a hullámnak a legígéretesebb zenekara az AJJ volt (felbukkanásakor még Andrew Jackson Jihad), amely hamar népszerű lett rövid, morbid, novellaszerű dalaival. Az AJJ a többnyire feloszlott kortárs zenekarokkal ellentétben nemcsak túlélte a színtér eltűnését, hanem fokozatosan építette tovább saját rajongótáborát.
Ezzel párhuzamosan a csapkodós akusztikus punkdaloktól is elmozdultak, és kifejezetten izgalmas volt hallgatni az együttes zenei kalandozását lemezről lemezre. Nem minden kísérletük volt azonban sikeres, legutóbbi albumuk, a 2020-as Good Luck Everybody ambiciózus konceptlemeznek tűnt a beharangozása idején, de az összecsapott végeredmény a zenekar kreatív mélypontja lett. Az új lemez, a Disposable Everything mintha a félresikerült anyag folytatása lenne, csak sokkal életképesebb ötletekkel és dalokkal. Az I Hate Rock and Roll ironikusnak szánt zúzása, a régi dühös AJJ-t idéző Death Machine, a kifejezetten szép All of My Woulds jelöli ki a lemez zenei határait, ami ezúttal kerek egészet alkot. Az AJJ újra vágányra állt, a Disposable Everythingen pedig ismét sikerült nekik az, amiben a legjobbak: egyszerre rémisztő és szórakoztató korképet festeni a jelenről.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
