Bár a frontember időnként meglehetősen elmarasztaló kritikákat kapott az énekhangjára, nem adta fel, és úgy döntött, hogy önálló projektbe kezd Amen
Dunes néven. Ez sem indult sikertörténetként, a kaotikus-zajos debütálása inkább volt egy manifesztum, mint igazán konzekvens anyag, de McMahon ezt követően lemezről lemezre kísérletezve kezdte el megtalálni saját világát.
Előző albuma, a 2018-as, pszichedelikus popot becsatornázó Freedom minden szempontból áttörés volt. A folytatás azonban nem volt könnyű. Az időközben kétszeres családapává lett McMahon nehezen haladt az alkotással, és kezdetben csak az volt az elképzelése, hogy a Death Jokes „ne hangozzon úgy, mint más dolgok”. Ez sikerült is: hiphop beatek, felismerhetetlenre effektelt gitárok, bugyborékoló szintik, Lenny Bruce hangmintázott szövegelése az énekes jellegzetesen remegős énekével megspékelve tényleg különleges elegyet képez. Vannak olyan pillanatok, ahol a lemez kissé próbára teszi a hallgatót, de összességében szórakoztató marad. Annak köszönhetően, hogy McMahon továbbra is tud igazán ragadós dallamokat írni (Ian, Mary Anne, Boys) és az alaposan összeszöszmötölt hangszerelés is csak ritkán válik öncélúvá. Ha nem is olyan egyenletes színvonalú az új album, mint amilyen a Freedom volt, az Amen Dunes továbbra is izgalmas utat jár, amelyet érdemes követni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
