Az izlandi szerző nagyszülei például egy gleccserexpedíción ismerkedtek meg, a következő túra a nászútjuk volt. A gleccser már nem létezik. Az unokák a felhőkre mutogatnak, ha arról beszélnek, hol állt a sátor, és „elképzelik, ahogy egy lánctalpas hójáró halad az égen, éneklő embereket vontatva maga után sílécen”. Lánctalpas hójáró, síléc, ennyit felfog az ember. A bonyolultabb dolgok, mint a klímaváltozás megértéséhez sok idő és ki tudja, mennyi tapasztalat kell. Egy táj lehet értékes attól, hogy nem látunk rajta semmi különöset; hogy mit jelent és mivel jár a tengerek savasodása; mennyi cement kellett ahhoz, hogy Kínában megépüljenek a toronyházak, amelyekben annyi üres, befektetési céllal létesült lakás van most, hogy ellakhatna bennük fél Európa. Az ember a saját családja történetét megfigyelve érezhet rá leginkább a körülötte zajló változásra. És könnyű annak, akinek a családja fotókkal, filmekkel dokumentálta az életét. Belát időt és embertömeget: nagyapja műtötte Oppenheimert, s találkozott olyan japán emberrel, aki átélte a hirosimai atomtámadást, beszélt a dalai lámával, egyik nőrokona egy fiatal oxfordi családapa, Tolkien gyerekeire vigyázott, s egy eltűnt gyűrűről mesélt nekik. Ismerősök és belátható távlatok felé tereli az olvasó figyelmét Magnason. Nem kongat vészharangot, szelíd tárgyilagossággal dokumentálja a fejleményeket, mint akinek nem maradt más, csak a hit.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
