Visszhang: könyv

Andri Snær Magnason: Időről és vízről

Visszhang

A pusztulásról is csak szépen érdemes írni.

Az izlandi szerző nagyszülei például egy gleccserexpedíción ismerkedtek meg, a következő túra a nászútjuk volt. A gleccser már nem létezik. Az unokák a felhőkre mutogatnak, ha arról beszélnek, hol állt a sátor, és „elképzelik, ahogy egy lánctalpas hójáró halad az égen, éneklő embereket vontatva maga után sílécen”. Lánctalpas hójáró, síléc, ennyit felfog az ember. A bonyolultabb dolgok, mint a klímaváltozás megértéséhez sok idő és ki tudja, mennyi tapasztalat kell. Egy táj lehet értékes attól, hogy nem látunk rajta semmi különöset; hogy mit jelent és mivel jár a tengerek savasodása; mennyi cement kellett ahhoz, hogy Kínában megépüljenek a toronyházak, amelyekben annyi üres, befektetési céllal létesült lakás van most, hogy ellakhatna bennük fél Európa. Az ember a saját családja történetét megfigyelve érezhet rá leginkább a körülötte zajló változásra. És könnyű annak, akinek a családja fotókkal, filmekkel dokumentálta az életét. Belát időt és embertömeget: nagyapja műtötte Oppenheimert, s találkozott olyan japán emberrel, aki átélte a hirosimai atomtámadást, beszélt a dalai lámával, egyik nőrokona egy fiatal oxfordi családapa, Tolkien gyere­kei­re vigyázott, s egy eltűnt gyűrűről mesélt nekik. Ismerősök és belátható távlatok felé tereli az olvasó figyelmét Magnason. Nem kongat vészharangot, szelíd tárgyilagossággal dokumentálja a fejleményeket, mint akinek nem maradt más, csak a hit.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Mariupol elesett

  • narancs.hu

Az oroszok közlése szerint az Azovsztal acélmű védői megadták magukat. Közben Harkivban egy  kultúrházat ért bombatalálat.