Somerset Maugham már az első világháborúban a hírszerzésnél gyapálta az ellent, Graham Greene-t anno maga Kim Philby szervezte be az MI5-hoz, James Bondnak már a neve említése is felrázza az embert, John le Carréról pedig már ne is beszéljünk. Vagyis beszéljünk, mert épp az ő Karla-trilógiájából forgatott 1979-es tévésorozat, Az áruló lett a brit kémes sorozatok Magna Cartája, nem utolsósorban Alec Guinness zsenijének köszönhetően. Ám az Árulás bizonyosan nem Az áruló (rendes nevén Suszter, szabó, baka, kém) fachjában versenyez. De még csak nem is az Utolsó befutókéban, amelynek idei sikere jócskán bizonyítja, hogy még nagyon is van mit keresni ebben a szegmensben.
Az Árulás másban mesterkedik, azt a torz akkordot igyekszik adaptálni az isteni szimfóniából, amelynek során a főhős fejére esik egy kolerás tégla az égő vonatból. S a főhős történetesen kém, a főkém (ahogy Le Carrétól tudjuk: Control) első helyettese, akiből egy sajnálatos incidens következményeként már az első rész közepe felé főkém lesz. Ekkor okkal retten meg a néző, hogy Ciarán Hindset már az elején kirendezik, mint múltkor az Angolokból, de nyugi. Azért a pokol persze elszabadul: az újsütetű főspy-t menten üldözőbe veszik az oroszok (államiak és szabadúszók), a lábadozó exfőnöke, a brit kormány és a nagyobb pártok, a CIA és a saját felesége – valakit biztosan kifelejtettem. S ha ennyien kergetnek egyet, tuti elgurul közben az alkotói gyógyszer. Az Árulás ilyenformán logikátlan, hihetetlen, de elég szórakoztató.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
