Visszhang: tévésorozat

Az igazság emberei: Bass Reeves

  • - ts -
  • 2024. február 14.

Visszhang

A központi hős eleddig stabil pontnak számított a vadnyugati mitológia másodosztályában, ahol leginkább megbízható játékával tűnt ki, mint az első fekete bírósági fejvadászok egyike.

Pár éve viszont ligát váltott, amikor a Netflix A vadnyugat törvényei szerint című 3D-s divatbemutatójában Delroy Lindo többszörösen idézőjeles alakításával lépett színre; a nagy művész tényleg épp csak nem mutogatott minden jelenetben macskakörmöket az ujjával. Bár e mű érdemei szerint nagyot bukott, már lehetett tudni, hogy Reeves megkapaszkodik a főtáblán, mert a mai „western reneszánsz” egyszemélyi letéteményese, Taylor Sheridan egy egész sorozatot szán neki. S lőn.

Taylor Sheridan viszont nem alkot, hanem gyárt, japán precizitással, német hatékonysággal és elveszett lélekkel. Tényleg csak a spirituszból szenved hiányt. Nem így az alkotótársai, a címszerepben tündöklő David Oyelowo zsenije régi dolog, Barry Pepper meg már minimum a Melquiades Estrada három temetése óta a legjobb közepes árfekvésű antagonistája a világnak, s ha ehhez még hozzácsapjuk Donald Sutherlandet mint akasztós bírót és Vörös Krisztina (úgy mint Christina Alexandra Voros) rendezői talentumát, nevezettek tulajdonképpen már akármit is csinálhatnak. Ez az akármi pedig a következőkből áll: lőnek, prédikálnak, lőnek, prédikálnak, lovagolnak a naplementében, a napfelkeltében és a további napszakokban, hogy meg-megállván lőjenek egy újabbat, rögtön a prédikáció után. Az igazság emberei: Bass Reeves a formalizmus diadala és kudarca egyben. Valamivel rosszabb hír, hogy egy antológiasorozat első folyama.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.