Pár éve viszont ligát váltott, amikor a Netflix A vadnyugat törvényei szerint című 3D-s divatbemutatójában Delroy Lindo többszörösen idézőjeles alakításával lépett színre; a nagy művész tényleg épp csak nem mutogatott minden jelenetben macskakörmöket az ujjával. Bár e mű érdemei szerint nagyot bukott, már lehetett tudni, hogy Reeves megkapaszkodik a főtáblán, mert a mai „western reneszánsz” egyszemélyi letéteményese, Taylor Sheridan egy egész sorozatot szán neki. S lőn.
Taylor Sheridan viszont nem alkot, hanem gyárt, japán precizitással, német hatékonysággal és elveszett lélekkel. Tényleg csak a spirituszból szenved hiányt. Nem így az alkotótársai, a címszerepben tündöklő David Oyelowo zsenije régi dolog, Barry Pepper meg már minimum a Melquiades Estrada három temetése óta a legjobb közepes árfekvésű antagonistája a világnak, s ha ehhez még hozzácsapjuk Donald Sutherlandet mint akasztós bírót és Vörös Krisztina (úgy mint Christina Alexandra Voros) rendezői talentumát, nevezettek tulajdonképpen már akármit is csinálhatnak. Ez az akármi pedig a következőkből áll: lőnek, prédikálnak, lőnek, prédikálnak, lovagolnak a naplementében, a napfelkeltében és a további napszakokban, hogy meg-megállván lőjenek egy újabbat, rögtön a prédikáció után. Az igazság emberei: Bass Reeves a formalizmus diadala és kudarca egyben. Valamivel rosszabb hír, hogy egy antológiasorozat első folyama.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
