A kötet ennek az időszaknak a tapasztalatait és benyomásait rögzíti. Azt, ahogyan a versek referenciális olvasásra ösztönző beszélője kerékpáron, futártáskával a hátán járja Budapest utcáit, ismerős gyorséttermek és megannyi idézet között cikázva. Feszültségteli állapot, állandó kihívás ez: helytállni egy ismeretlen terepen. Mindez olyan, iróniával is bőven átitatott, ám a helyzetet a legkevésbé sem elbagatellizáló sorokban csúcsosodik ki, amelyek már-már identitáskérdésként tárgyalják a futárkodás és az írás-olvasás kibékíthetetlenségét. „Futár vagyok, mit érdekel engem A költészet utálata című eszmefuttatás” – veti oda a könyv vége felé, ám ez a dac sem feledteti a korábbi szövegek bűntudatát: „mert minél több Tolnai-verset olvasok, / annál gyakrabban ugrik a szállítási díj”.
A lírai én megváltozott élet- és gondolkodásmódja a következő címre sietve vagy az alkotás egy-egy lopott percében is érezteti hatását. Minden pillanathoz árcímke tapad, a partot érő víz „összes mániás fodrához / kiszámlázzák a nézést”, és már „Az evés is munka.” Ez a Futárlíra verseinek igazi tragédiája.
Ne lepődjünk hát meg, ha a Népszínház utcai teremtéstörténetet vezénylő Krasznahorkai László mellett Gulyás Gergelybe vagy Jámbor András leszakított plakátjaiba botlunk, netán Simicska Lajos hózentrágerét látjuk viszont egy hasonlatban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
