Bár a főhőst a frontember Conor Oberst kifejezetten taszítja, ahogyan a „mély érzésű, elátkozott művész” szerepében tetszeleg, azt el kell ismernie, hogy a zenekar kiváló koncertet ad. A képzeletbeli este óta eltelt két évtized, az akkor még ifjú Oberst középkorú férfi lett, de elkerülte a hozzá hasonló helyzetből induló zenészek klasszikus útját: nem tért meg Istenhez, és az ivásról sem szokott le. A Bright Eyes ennek megfelelően még úgy sem változott sokat, hogy az énekes pár évre szünetre küldte a zenekarát, hogy szólóban és másokkal kollaborálva próbáljon szerencsét. Eredeti együttesével 2020-ban tért vissza, és a Down in the Weeds, Where the World Once Was nagyzenekarral kiegészített szerzeményeivel szépen építgette tovább az életművet. A most megjelent Five Dice, All Threes album inkább a zenekar klasszikus lemezeinek – Lifted (2002); I’m Wide Awake, It’s Morning (2005) – koszosabb indie-folkos hangzásához tér vissza. A zenére nagy panasz nem is lehet, Oberst démonokkal küzdő szövegei viszont tőle szokatlan módon kissé egyenetlenek. Néha mintha csak a szokásos cinikus paneleit puffogtatná az élet értelmetlenségéről, és ennek a lemez bő egyharmada kissé megissza a levét, de szerencsére néhány dalban (Hate, Tiny Suicides, Bas Jan Ader) megmutatja, hogy tudja ő ugyanezt elegánsan és szellemesen is csinálni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
