Az 1999-es Az én nagy lakásom nem a legújabb műve, de az ismerkedéshez ideális. Főhőse – róla egyébként a legkevésbé a fő és a hős szavak jutnak eszünkbe – egy magát jelentéktelen és láthatatlan aktakukacként elkönyvelő harmincas, esetlen figura, aki az életének megélése helyett belevész a folyamatos tépelődésbe. E kisregényben a belső monológjába, a kizárólag önmagára reflektáló gondolatfolyamába kapunk betekintést. A mindig bizonytalan Gavarine napja a legbanálisabban indul: elveszti az identitása alapelemének tartott aktatáskáját, vele a lakáskulcsát, majd amikor barátnőjét próbálja sikertelenül elérni telefonon, arra jut, hogy a nő bizonyára elhagyta. Még ugyanezen a napon kiderül, hogy az állását is elvesztette, innen pedig elindul egy járatlan úton. Belesodródik egy furcsa uszodai találkozásba, amikor is élete szerelmének választ egy várandós nőt, Flore-t, akit aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkísér vidékre. Megindul a szülés, Gavarine kénytelen kizökkeni a gondolataiból, élete elkezd életté formálódni. Az, hogy Gavarine állandóan mindent túlgondol, két dolog miatt nem lesz végtelenül idegesítő: a szöveg (és a remek fordítás) rendkívül következetesen operál a szoros, rövid mondatokkal, és mindent áthat az erős önirónia.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
