Minden rész pontosan másfél órás, ezen belül épül fel, az ötletadó és egyben a sorozat producere, Lévai Balázs szándéka szerint legalábbis, egy teljes pálya- és személyiségkép. Szinetár előtt eddig Mucsi Zoltán és Grecsó Krisztián mutatkoztak be. A színpadkép is puritán: jelen esetben viccelődnek is ezen: a kényelmes, terápiás szituációt idéző kanapé mellett képbe jön még egy babzsák (amelyből túlságosan nehéz lenne kimászni), egy bárszék (amelyre Szinetár fel sem tud ülni), illetve egy jógamatrac, amelynek valóban lesz is szerepe. Persze, hogy a megnyílások idején. Már ha beszélhetünk valódi vallomásosságról egy ilyen műsor esetén. Az nem kétséges, hogy rengeteg háttérmunka előzte meg a produkciót: nagyon jók a kiválogatott képek, a videóbejátszások is (főleg a pályakezdés idejéről), ezek az ügyes kommentárok mellett nemcsak nosztalgikusak, sokszor rettentően viccesek is.
De valami mégis hiányzik. Nem Szinetár előadásából: profin vezeti végig a közönséget az életén, ahogy egy musicalben áll helyt. Minden mondata, hangsúlya a helyén van, jó érzéke van drámához és komikumhoz, inkább a túlfinomítottság itt a baj, ami szerkesztői és műfaji kérdés. Semmibe nem merülünk el, nem tudunk meg többet Szinetárról, mint amit tudtunk már. Egy talk show, mely valódi, nem kicentizett érzésekkel operál, közelebb vihetett volna a valódi életéhez. S ugyanilyen szórakoztató lett volna.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
