Van vonzerő a feszesre húzott szerkezetben, amely tetszés szerint tölthető fel kissé elrajzolt, de nem minden drámai súlyt nélkülöző hősök csapatával (persze nem kell mindjárt fantáziátlanul minisorozatban gondolkodni, maga A nagy pénzrablás is tudta öt évadon keresztül nyújtani a narratív rétestésztát). Másrészt pedig van valami szexi, Robin Hood-os kapitalizmuskritika is a gazdagoktól rabló törvényen kívüliek ügyködésében.
J Blakeson jól megtanulta a rablómesét: vannak pörgős, zenére komponált autós üldözések és lövöldözések, névtelen (illetve becenevükön futó), de azonnal felismerhető habitussal és stílussal felruházott csapattagok, titokzatoskodó agytröszt (a jégkirálynőnek öltözött Gemma Arterton), és van az új életet kezdő elkövetőkre a múltból lecsapó bosszú is. A baj csak az, hogy Blakeson csupán a külsőségek szabályait biflázta be, a feszesség és a nézők érzelmi bevonása kimaradt. A sok széttartó cselekményszál és időbeli ugrálás közepette nehéz igazán kötődni a figurákhoz; ez alól kivételt képez a Nathan Stewart-Jarrett alakította David/Izom, akinek a rablás utáni család- és munka-újjáépítő kísérleteit részleteiben is követhetjük. Rajta keresztül egészen átélhetővé válik a múlt leleplezésétől való szorongás és a konkrét halálfélelem is, ugyanis a banda tagjait évekkel később módszeresen kezdi levadászni egy bérgyilkos. Kevesebb stilisztikai zsonglőrködés és több szerkesztési fegyelem jót tett volna az Elkövetőknek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
