A Holt költők társasága alapján csak a tanári hivatás szépsége ég bele a néző tudatába. Ha adódnak is nehézségek vagy színre lép egy-két problémás diák, mindig a küzdelem nemességén van a hangsúly. De mi van, ha a tanárok is gyűlölik néha a diákjaikat, megittasulnak rajongó tekintetüktől, visszaélnek a hatalmukkal, vagy épp a tanórákon élik ki piti magánéleti frusztrációjukat? Nuri Bilge Ceylan epikus hosszúságú, apró rezdülésekre érzékeny filmje nem rejti el a tanárok lelkének legsötétebb bugyrait.
A kiégett rajztanár, Samet (Deniz Celiloğlu) egy apró faluban tanít Kelet-Anatóliában. Semmi nem hozza lázba, a legerősebb érzése az elvágyódás: Isztambulba menne. Némi színt csak diákja, Sevim (Ece Bağcı) rajongása visz az életébe, ám egy fatális félreértés miatt Samet és kollégája, Kenan (Musab Ekici) – aki egyben szobatársa is – zaklatási ügybe keverednek. Eközben megjelenik a szomszéd falu tanárnője, Nuray (Merve Dizdar), aki mindkét férfi életét felforgatja. Talán Christian Petzold Tűzvörös égboltja óta nem láttunk ilyen ellenszenves férfi főhőst: Samet egy spleennel terhelt felesleges ember; meg van győződve róla, hogy többre hivatott, de keserűségében tönkreteszi a körülötte lévők boldogságát is. Ceylan Tarr Béla-i tempóban, szürke, szűk terekben tárja fel a falusi tanárok unalmas életét; pompás statikus beállításokban bontakoznak ki a jellemeket árnyaló beszélgetések (figyeljünk, mikor töri meg ezeket a formai korlátokat). Az Elszáradt füvekről lassú méreg, hagyjuk hatni, megéri.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
