Az Oasist vezető Gallagher fivérek jó ideje külön utakon járnak, a Blur és a (nemsokára újra összeálló) Pulp pedig csak rövid ideig bírta együtt az elmúlt évtizedben. Pedig volt olyan pont a zenekar történetében, amikor valószínűbbnek tűnt, hogy a Suede beleroppan gitárosának, Bernard Butlernek a távozásába, vagy a frontember Brett Anderson hal bele valamelyik szenvedélyébe. Ehhez képest a 2010-ben újra összeboruló együttes úgy folytatta a munkát, mintha nem is hagytak volna ki hosszú éveket; Anderson már több mint 22 éve tiszta, és a rá korábban is jellemző fegyelemmel vezeti zenekarát.
A Suede most megjelent albumát egy új fejezet nyitányaként értelmezi, a lemezt egy kis londoni klubban Crushed Kid álnéven mutatták be, a koncertről előzetesen csupán annyit tudattak a szervezők, hogy egy „friss, vadonatúj post-punk banda” fog játszani. Ez persze inkább csak játék, az Autofiction kiköpött Suede az elejétől a végéig, Richard Oakes jellegzetes gitárjátékával és Anderson Bowie-t idéző énekhangjával. A lendület is visszatért a zenekarba, és sokkal slágeresebb lett, mint az elmúlt évek atmoszférateremtésben erős, de emlékezetes dalokban nem annyira bővelkedő Suede-lemezei. Az Autofictiont nyitó három dal simán elférne a klasszikus lemezek valamelyikén is, és bár az album második felében időnként robotpilótára kapcsolnak Andersonék, így is tisztességes helytállás ez a 33 éves zenekartól.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
