Visszhang: lemez

Suede: Autofiction

Visszhang

A 2020-as évek elejére a britpop nagy négyese közül a Suede maradt a nagy túlélő.

Az Oasist vezető Gallagher fivérek jó ideje külön utakon járnak, a Blur és a (nemsokára újra összeálló) Pulp pedig csak rövid ideig bírta együtt az elmúlt évtizedben. Pedig volt olyan pont a zenekar történetében, amikor valószínűbbnek tűnt, hogy a Suede beleroppan gitárosának, Bernard Butlernek a távozásába, vagy a frontember Brett Anderson hal bele valamelyik szenvedélyébe. Ehhez képest a 2010-ben újra összeboruló együttes úgy folytatta a munkát, mintha nem is hagytak volna ki hosszú éveket; Anderson már több mint 22 éve tiszta, és a rá korábban is jellemző fegyelemmel vezeti zenekarát.

A Suede most megjelent albumát egy új fejezet nyitányaként értelmezi, a lemezt egy kis londoni klubban Crushed Kid álnéven mutatták be, a koncertről előzetesen csupán annyit tudattak a szervezők, hogy egy „friss, vadonatúj post-punk banda” fog játszani. Ez persze inkább csak játék, az Autofiction kiköpött Suede az elejétől a végéig, Richard Oakes jellegzetes gitárjátékával és Anderson Bowie-t idéző énekhangjával. A lendület is visszatért a zenekarba, és sokkal slágeresebb lett, mint az elmúlt évek atmoszférateremtésben erős, de emlékezetes dalokban nem annyira bővelkedő Suede-lemezei. Az Autofictiont nyitó három dal simán elférne a klasszikus lemezek valamelyikén is, és bár az album második felében időnként robotpilótára kapcsolnak Andersonék, így is tisztességes helytállás ez a 33 éves zenekartól.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.