Visszhang: lemez

Everything Everything: Mountainhead

Visszhang

Az Everything Everything frontembere, Jonathan Higgs egyszer azt nyilatkozta, hogy ugyanakkora hatással volt zenéjére a Radiohead, mint a Destiny’s Child.

Bár a két hivatkozott előadó nem is állhatna távolabb egymástól, az énekes igazat mondott. A manchesteri zenekar másfél évtizede azzal a célkitűzéssel indult el, hogy kortárs popdallamokkal fűszerezett futurisztikus szintipopot fog játszani, és a koncepció azóta sem változott. Higgsék az utóbbi időben tele vannak ötletekkel: 2020 óta a Mountain­head már a harmadik nagylemezük. Az Everything Everything tagjai imádnak különböző koncepciók alapján anyagokat írni. Előző albumukon, a 2022-es Raw Data Feelen a mesterséges intelligencia volt az egyik alkotótársuk: egy brit kutató segítségével létrehoztak egy adatbázist, amelybe ugyanúgy betápláltak Konfuciusz-idézeteket, mint internetes hozzászólásokat, és ennek segítségével generáltak olyan dalszövegeket, amelyek alapján Higgs elkezdett valódi dalokat írni. A majdnem egyórás játékidejű Mountainhead egy elképzelt, elnyomott társadalomról szól, de a nyomasztó téma és a továbbra is jelen levő kísérletező hangzások sem gátolták meg az együttest abban, hogy pályafutásának legslágeresebb számait írja meg. Az esetek többségében ez nagyszerűen működik: ilyen a Cold Reactor, az Enter the Mirror vagy a TV Dog, de előfordul, hogy átesnek a ló túloldalára, és kissé olyan érzésünk van, mintha egy félkész New Order-alapot Phil Collins fejezett volna be.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.