Fehér úgy közöl valós súlyú állításokat, hogy sokszor valójában hallgat: legfontosabb kijelentései és igazságai a megszólalások közötti csöndekben rejtőznek: „a hallgatást hangosítjuk fülsiketítővé” (függelék). Eddig elbeszélhetetlennek tűnő sorsok és történetek válnak így elbeszélhetővé, olyan megszólalók kapnak hangot általuk, akiket korábban senki nem hall(hat)ott meg. Két eldörrenő lövés között a torkolatcsöndben jutnak szóhoz az elhallgatottak, a némák. A megszólalás és a hallgatás ezen paradox viszonyát mélyítik el, majd oldják fel újra és újra a kötet versei, hiszen „a csönd csak a hallás származéka, / a zaj hiánya. Hallgatóját a zaj szüli” (Philtrum VII).
Az egymást követő szövegvariációk kiválóan érzékeltetik a megszólalás és az elbeszélés küzdelmességét, néhány helyen egyfajta performatív jelleget is kölcsönözve e költészetének, például az utolsó Philtrum-versben is, ahol az emberi hangok helyét mintha különböző beszédszoftverek és fordítóprogramok poszthumán megszólalásai vennék át.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
