Az 1981-es születésű amerikai dalszerző már kamaszkorában nyíltan felvállalta homoszexualitását, a középiskolai csordaszellem azonban nem tolerálta ezt, halálos fenyegetéseket kapott, végül nem is fejezte be tanulmányait. Ezeknek a nehéz éveknek az élményei Hadreas dalaiban gyakran visszatérnek. Törékeny és érzékeny art-popjára harmadik nagylemeze, a 2014-es Too Bright megjelenésekor figyelt fel a nagyközönség, népszerűsége azóta töretlen.
A Perfume Genius utolsó nagyobb munkája, az Ugly Season egyértelműen a projekt határainak extrém feszegetéséről szólt. Lehet, hogy túlságosan is kimulatta magát ekkor a zenész, legalábbis erre enged következtetni, hogy a most megjelent új album első fele az életmű legkonvencionálisabb dalait tartalmazza. A nyitó It’s a Mirror akár egy fiókban maradt Elliott Smith-dal is lehetne, az Aldous Hardinggal közösen előadott No Front Teeth hipnotikus refrénje is meglepően rádióbarát. Hadreas a karrierje során most először a magányos molyolgatás helyett inkább a kollaborációra helyezte a hangsúlyt, és zenekarral dolgozott új szerzeményein. Talán ennek is köszönhető a Glory első felét átható fesztelen hangulat. Az album második felének kísérletezősebb attitűdje és sterilebb hangzása jobban emlékeztet a Perfume Genius korábbi anyagaira, az pedig csak a hallgató vérmérsékletétől és kalandvágyától függ, hogy melyik oldalra rezonál jobban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
