Fájdalmában, megrendülten, dühösen, őrjöngve, visszafojtva, tehetetlenül, csalódottan, keserűen – de mindig szépen. Bruno Dumont filmjében sztárriportert alakít, háborús övezetekből tudósít, felszínes információk mellett leginkább saját, megjátszott bátorságáról; műsorvezetőt, akinek csípős nyelvétől még a köztársasági elnök is tart, ám egy általa okozott autóbaleset kiégettségével, boldogtalanságával szembesíti. Az összeomlásból nincs felépülés, a tévécsatornát teátrálisan elhagyó híresség hiába kezd jótékonykodni, még egy hajléktalan is átlát az önkénteskedésben is csak saját traumáit oldani vágyó celeben, a terápiás elvonulás pedig megtisztulás helyett katasztrofális kalandba fullad: szeretője valójában gátlástalan bulvárújságíró, aki címlapos sztoriban közli a hálószobában történteket – aztán meg szerelmével üldözi az időközben családját egy újabb autóbalesetben elveszítő nőt.
Sok mindenről szólhatna ez a zsúfolt cselekményű film, ha bármelyik gondolati szál ki lenne rendesen dolgozva. Szó van elsősorban a média álságos világáról, amelyben a legkelendőbb termék a mások szenvedésének zavartalan szemlélése, s amelynek a főhős előbb haszonélvezője, majd áldozata. Szó van társadalmi, sőt civilizációk közötti egyenlőtlenségről. Egy tehetségét (nem éppen) aprópénzre váltó újságíró egzisztenciális válságáról… és még sok minden másról, amit a film csak érint, de nincs róla, csak felszínes közölnivalója. Épp úgy, mint a hősének: itt is lőnek, ott is lőnek, jaj, de szörnyű, jól nézek ki?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
