Fájdalmában, megrendülten, dühösen, őrjöngve, visszafojtva, tehetetlenül, csalódottan, keserűen – de mindig szépen. Bruno Dumont filmjében sztárriportert alakít, háborús övezetekből tudósít, felszínes információk mellett leginkább saját, megjátszott bátorságáról; műsorvezetőt, akinek csípős nyelvétől még a köztársasági elnök is tart, ám egy általa okozott autóbaleset kiégettségével, boldogtalanságával szembesíti. Az összeomlásból nincs felépülés, a tévécsatornát teátrálisan elhagyó híresség hiába kezd jótékonykodni, még egy hajléktalan is átlát az önkénteskedésben is csak saját traumáit oldani vágyó celeben, a terápiás elvonulás pedig megtisztulás helyett katasztrofális kalandba fullad: szeretője valójában gátlástalan bulvárújságíró, aki címlapos sztoriban közli a hálószobában történteket – aztán meg szerelmével üldözi az időközben családját egy újabb autóbalesetben elveszítő nőt.
Sok mindenről szólhatna ez a zsúfolt cselekményű film, ha bármelyik gondolati szál ki lenne rendesen dolgozva. Szó van elsősorban a média álságos világáról, amelyben a legkelendőbb termék a mások szenvedésének zavartalan szemlélése, s amelynek a főhős előbb haszonélvezője, majd áldozata. Szó van társadalmi, sőt civilizációk közötti egyenlőtlenségről. Egy tehetségét (nem éppen) aprópénzre váltó újságíró egzisztenciális válságáról… és még sok minden másról, amit a film csak érint, de nincs róla, csak felszínes közölnivalója. Épp úgy, mint a hősének: itt is lőnek, ott is lőnek, jaj, de szörnyű, jól nézek ki?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
