Lefojtott monológok, lírai mondatok, lassú hömpölygés, a természet és az ember kiszolgáltatottsága és esendősége, a régi sebek sajgása hat át minden egyes képet. Adott egy sziget, azaz mindjárt kettő is. Kréta és Tenerife. A rendezőnő az egyikről elmenekül az emlékként is folyton fenyegető gyerekkori traumái elől, hogy sok évvel később megérkezzen a másikra, másvalaki történetébe, amelyben persze a sajátjára talál végül. Hogy mennyi ebben a fikció vagy mennyi a rögvaló, nagy kérdés, hiszen költői térben mozgunk, bármi lehetséges. Egy Ernesto nevű férfi keresi meg a rendezőnőt, hogy forgasson filmet az életéről, amelyet egy regényben is feldolgozott. Ez az élet a családon belüli erőszak elszenvedéséről és elkövetéséről szól. Szinte elviselhetetlen, és alighanem feldolgozhatatlan régi bűnök és fájdalmak kerülnek terítékre. Betegség és félelem, elveszített egyensúly, és késő bánat. Ernesto arcából szinte olvasni lehet, de vajon mit? Közben természetfilmeket idéző látványvilág és lenyűgöző napsütés díszletezi az emberi sorsok sötét oldalát. Mire lehet jutni a fájdalmak és megbánások megosztási aktusán át, alighanem Zymvragaki filmje végső soron erre keresi a választ.
Bár az sem biztos, hogy a megtalált témához a választott lírai filmnyelv az üdvözítő út. A Függőlegesen esik a fény mindenesetre szép film, talán túlságosan is az.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
