Visszhang: lemez

Gavin Friday: Ecce Homo

Visszhang

Gavin Friday frizurája és öltözködése egy időben megtévesztően hasonlított Bonóéra.

A hasonlóság nem véletlen: nemcsak több évtizedes barátság és szomszédság köti őket össze, hanem munkakapcsolat is. Friday ugyanis a U2 egyik művészeti vezetője, lévén az ír sztárzenekar akkora produkció, hogy náluk még ilyen pozíció is van. Gavin Friday is a 70-es évek végén kezdte zenei karrierjét, a Virgin Prunes nevű posztpunkegyüttes frontembere volt. Zenekarától a nyolcvanas évek második felében megvált, és ezzel véget ér a bonós analógiák sora: az excentrikus ír frontember debütáló szólólemezén (Each Man Kills the Thing He Loves, 1989) Maurice Seezer zeneszerzővel közösen egy furcsa, Brecht–Weill-dalokból táplálkozó, gótikus és sötét zenei világot teremtett.

A legutóbbi sorlemeze is hosszú kihagyás után jelent meg (Catholic, 2011), és noha elismerő kritikákat kapott, sokáig mégsem esett szó folytatásról. Most viszont kiderült, hogy Friday több mint egy évtizede molyolgatott most megjelent lemezén a Soft Cell-alapító Dave Ball-lal közösen. Az Ecce Homo egyszerre kilóg az életműből és mégsem. Az ezredfordulós tánczenéből inspirálódó, helyenként egészen döngölős alapok elsőre szokatlannak tűnhetnek, de Friday jellegzetes dallamai­val és vallomásos szövegeivel a diszkográfia logikus folytatásának érződik. A lemez legjobb dalai (Lovesubzero, Stations of the Cross, Ecce Homo) egyszerre idéznek meg egy letűnt világot és tűnnek frissnek, ami szép teljesítmény a jobbára rejtőzködő Gavin Friday-től. Felbukkanhatna kicsit gyakrabban is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.