A hasonlóság nem véletlen: nemcsak több évtizedes barátság és szomszédság köti őket össze, hanem munkakapcsolat is. Friday ugyanis a U2 egyik művészeti vezetője, lévén az ír sztárzenekar akkora produkció, hogy náluk még ilyen pozíció is van. Gavin Friday is a 70-es évek végén kezdte zenei karrierjét, a Virgin Prunes nevű posztpunkegyüttes frontembere volt. Zenekarától a nyolcvanas évek második felében megvált, és ezzel véget ér a bonós analógiák sora: az excentrikus ír frontember debütáló szólólemezén (Each Man Kills the Thing He Loves, 1989) Maurice Seezer zeneszerzővel közösen egy furcsa, Brecht–Weill-dalokból táplálkozó, gótikus és sötét zenei világot teremtett.
A legutóbbi sorlemeze is hosszú kihagyás után jelent meg (Catholic, 2011), és noha elismerő kritikákat kapott, sokáig mégsem esett szó folytatásról. Most viszont kiderült, hogy Friday több mint egy évtizede molyolgatott most megjelent lemezén a Soft Cell-alapító Dave Ball-lal közösen. Az Ecce Homo egyszerre kilóg az életműből és mégsem. Az ezredfordulós tánczenéből inspirálódó, helyenként egészen döngölős alapok elsőre szokatlannak tűnhetnek, de Friday jellegzetes dallamaival és vallomásos szövegeivel a diszkográfia logikus folytatásának érződik. A lemez legjobb dalai (Lovesubzero, Stations of the Cross, Ecce Homo) egyszerre idéznek meg egy letűnt világot és tűnnek frissnek, ami szép teljesítmény a jobbára rejtőzködő Gavin Friday-től. Felbukkanhatna kicsit gyakrabban is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
