Az anyává válás egyik meghatározó szakaszának a végét kijelölő darabban teljesedik ki: „ez olyan növény, akit nem féltek már, aki bátran beszél”, pedig gyakran tényleg „olyat mutat, amit nagyon nem lenne / szabad”. A generációk óta öröklődő tabuk és berögzült elvárások világában legalábbis biztosan nem.
Második kötetében a szerző az elhallgatások és a néma hierarchiák nyomán újratermelődő szorongásokat igyekszik feloldani. A kismamaság társadalmi dimenzióit tematizáló a láthatatlanok földje például már első soraival eltávolítja a gyermekével sétáló anya bensőséges nyugalmát a később megjelenő férfialakok, a mosolyogva biccentő katona és elégedett bácsi ki nem mondott, mégis jelen levő álszent elvárásaitól: „milyen vak mindenki. kifehérlett szemük produktivitást követel, felügyel. (…) legyen elég, ahogy kisüt a nap egy üres játszótéren reggel.” A hasonló dinamikák és prekoncepciók mélyére ásó szövegeket sokrétűvé teszi, ahogy a mindennapok küzdelmessége a lopott pillanatok költészetén keresztül artikulálódik („hirtelen felindulásból írom most az összes verset / olyankor, amikor hiányzol, ez ritka élmény”), ami nyers őszinteségével a nagy ívű formai megoldások hiányát is poétikai programmá emeli: „amikor kimondtam, hogy a vers eszköz, és nem / tökéletesre csiszolt remekmű, / kiszakadt belőlem egymillió évnyi sóhaj.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
