Visszhang: kiállítás

Joel Sternfeld: American Prospects

  • - krusovszky -
  • 2024. február 21.

Visszhang

Irónia, empátia, humor és melankólia jellemzi e nagy méretű színes fotókat.

Sternfeld az Egyesült Államok különböző (mármint egymástól is nagyban különböző) sarkait járva készítette őket. E képek a mára meglehetősen szétfárasztott vizuális percepciónk számára olykor akár unalmasnak is tűnhetnek, de nem azok.

Elkészülésük idején (1978 és 1986 között) a művészi fotográfia jobbára fekete-fehér volt, a Sternfeld-féle új színes fotográfia (New Color Photography) kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon. A hatalmas, festményszerű képek úgy jelenítik meg a korabeli amerikai társadalom néhány aspektusát, hogy egyáltalán nem mozdulnak el a dokumentarizmus felé. Olykor inkább szólnak a tájról, az épített környezetről, egy-egy emberi alakról, elkapott tekintetről, mintsem hogy valós történetet lehetne vagy kellene mögéjük húzni. És mégis leképeznek egy egész korszakot, egy nagyon nagy és sokféle ország lelkiállapotát, hangulatát, illetve – ahogy a cím mondja – kilátásait. Minden képen van valami zavarba ejtő – egy horpadás a kocsi oldalán, egy különös reklámszatyor, az apa túl szűk nadrágja.

Sternfeld művészete még most sem jutott el egészen hozzánk, de azzal, hogy az életmű egy igen jelentős szelete – benne a fő mű státuszú American Prospects is – a bécsi Albertina tulajdonába került, bizonyára sokan megismerik majd. Az elmúlt negyven év tükrében az anyagra pillantva meg kell állapítanunk, hogy semmit sem veszített a frissességéből és az aktualitásából.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.