Debussy, Ravel és Satie, meg persze Chopin zongoraműveivel lépett fel nálunk (az elmúlt öt évben kétszer), új albumán viszont egy alig ismert Beethoven-kortársra koncentrál.
A dublini születésű John Fieldre, aki csak tíz évvel volt fiatalabb a bonni kollégánál, és formavilága hiába emlékeztet Haydnra, eleganciája Mozartra, szellemessége, hangnemváltásai a korai Beethovenre, az érzülete holdvilágosan romantikus. Szinte hihetetlen, hogyan születhetett meg ez a művészet Írországban, amely akkor igencsak periferikus részén volt a zenei életnek; ma pedig John Fieldnek tulajdonítják a zongorás noktürn feltalálását. Ezt a tizennyolc darabot egyben hallani ritkaság: lemezfelvétel alig született belőlük, és talán a tájékozott muzsikusoknak is újdonságot jelentenek. Alice Sara Ott, aki 2008-ban Liszt-felvételekkel robbant be, a pandémia idején merült el Field zenéjében, korábban a létezéséről sem tudott. Olyanok ezek a noktürnök, mint a vele egykorú ír tájképfestők, Robert Crone vagy William Ashford művei: kívülről szemlélhetjük ezeket akkor is, ha borult égboltot vagy vihart ábrázolnak, a felkavaró passzusokat is az esztétikum nyugalma kíséri. (Ebben egészen biztosan különbözik Beethoventől, aki megkövetelte hallgatójától, hogy alámerüljön a zenei drámában.) Az a fajta nyugalom ez, amelyet nem a tespedt jóllét, hanem a melankólia táplál.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
