Fényes, bársonyos tenor, aki az olasz és a francia repertoárban érzi magát leginkább otthon. Tavalyi bemutatkozó albumáról szuperlatívuszokban beszéltek, most pedig máris itt az új, Puccini áriáival.
A lemezkészítők mindent elkövettek, hogy főhősük megannyi erősségét kiemeljék: Rodolfo szerepében gyengéd és meghatódott („Che gelida manina”), a Tosca Levéláriájában szárnyal, mint egy elfogódott költő, a dicsőséges Nessun dormából meg csak a kórus hiányzik. Pedig a vendégszólisták számosak: a Bohémélet harmadik felvonásából elhangzik a négyes, Mimì szerepére a balzsamos torkú Federica Lombardi, A fecske duettjére pedig a litván születésű Vida Miknevičiūtė ajánlkozik. Mindehhez a kiváló Prágai Filharmonikusok zenél, a dirigens Carlo Rizzi.
A lemezt hallva aztán elbizonytalanodik az ember, mert hiába a remek kiállás és a gavalléros termet, amely ha kellően izmos egóval párosul, máris félsiker az operaműfajban – valami hiányzik. Nem a hang, az kellően erős és átütő, a magas lágéban ugyan néha erőltetett, de stúdióban még tiszta is, és az olasz nyelv hangsúlyai helyükön vannak. Az itt-ott felbukkanó manírok árulják el a tenort, amelyeket alighanem változatos helyekről, s főként Pavarottitól kölcsönzött. De hát mit is tehetne? Alighanem így is, úgy is a régi nagyokhoz fogják hasonlítani, s ha megöregszik és szerencsés lesz, talán hozzá fognak hasonlítani másokat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
