Visszhang: lemez

Jonathan Tetelman: The Great Puccini

Visszhang

A chilei-amerikai énekesről azt mondják, a legnapocskásabb hang Luciano Pavarotti óta.

Fényes, bársonyos tenor, aki az olasz és a francia repertoárban érzi magát leginkább otthon. Tavalyi bemutatkozó albumáról szuperlatívuszokban beszéltek, most pedig máris itt az új, Puccini áriáival.

A lemezkészítők mindent elkövettek, hogy főhősük megannyi erősségét kiemeljék: Rodolfo szerepében gyengéd és meghatódott („Che gelida manina”), a Tosca Levéláriájában szárnyal, mint egy elfogódott költő, a dicsőséges Nessun dormából meg csak a kórus hiányzik. Pedig a vendégszólisták számosak: a Bohémélet harmadik felvonásából elhangzik a négyes, Mimì szerepére a balzsamos torkú Federica Lombardi, A fecske duettjére pedig a litván születésű Vida Miknevičiūtė ajánlkozik. Mindehhez a kiváló Prágai Filharmonikusok zenél, a dirigens Carlo Rizzi.

A lemezt hallva aztán elbizonytalanodik az ember, mert hiába a remek kiállás és a gavalléros termet, amely ha kellően izmos egóval párosul, máris félsiker az operaműfajban – valami hiányzik. Nem a hang, az kellően erős és átütő, a magas lágéban ugyan néha erőltetett, de stúdióban még tiszta is, és az olasz nyelv hangsúlyai helyükön vannak. Az itt-ott felbukkanó manírok árulják el a tenort, amelyeket alighanem változatos helyekről, s főként Pavarottitól kölcsönzött. De hát mit is tehetne? Alighanem így is, úgy is a régi nagyokhoz fogják hasonlítani, s ha megöregszik és szerencsés lesz, talán hozzá fognak hasonlítani másokat.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)