Visszhang: film

Kate

  • - kg -
  • 2021. szeptember 29.

Visszhang

„Egy gyilkosságot akarok bejelenteni.” „Kit gyilkoltak meg?” „Engem.”

Hát, igen, így kell film noirt kezdeni: a Holtan érkezett (D.O.A.) kései nevezés volt, a futottak még kategóriából, egy öltönyös alak fut benne sokat, mert megmérgezték, s egy napja volt, hogy rájöjjön, ki tette. Ellenszer nincs, a film egyik utolsó mondata: „Hívják a hullaházat!” Fun fact: mindez 1950-ben történt erős magyar segédlettel (rendező: Rudolph Maté, operatőr: Ernest Laszlo). Azóta sokszor feltalálták a mérgezett hős túlmozgásos alakját, a holtan érkező Edmond O’Briantől Jason Stathamen át vezet az utunk Japánba, ahol Mary Elizabeth Winsteadre vár az a hálás-hálátlan szerep, hogy mérgezett bérgyilkosként leszámoljon az útját keresztező jakuzákkal. Ó, azok a neonfényben úszó japán éjszakák, konyhakéssel kéjesen átszúrt jakuzanyakak! 2021-ben azon lamentálni, hogy mi végre e sok csonkolt testrész, kábé olyan, mint azon vitatkozni, hogy felnőtt műfaj-e a képregény, a Kate amúgy sem a nagy kérdésfelvetések filmje: menetel a tehetséges Winstead a japán éjszakán át, pólója véres, szeme vér­eres, összes kezében pisztoly – az A listás akcióhősnők olcsóbb ki­adása. Bizonyos megvilágításban tiszta Sigourney, más fénytörésben inkább Charlize. Az alkotók mértékletességét dicséri, hogy a gyilkos konyhai eszközök sztárjáról, a dugóhúzóról le tudtak mondani, de arra ráéreztek, hogy mi lehet a film legfőbb erőssége: a kisbolt. Egy bérből-fizetésből élő előfizetőnek Japán bármely kisközértje egzotikus helyszín, ez és a neon pedig már elmegy stílusnak.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)