Kate

„Egy gyilkosságot akarok bejelenteni.” „Kit gyilkoltak meg?” „Engem.”

Hát, igen, így kell film noirt kezdeni: a Holtan érkezett (D.O.A.) kései nevezés volt, a futottak még kategóriából, egy öltönyös alak fut benne sokat, mert megmérgezték, s egy napja volt, hogy rájöjjön, ki tette. Ellenszer nincs, a film egyik utolsó mondata: „Hívják a hullaházat!” Fun fact: mindez 1950-ben történt erős magyar segédlettel (rendező: Rudolph Maté, operatőr: Ernest Laszlo). Azóta sokszor feltalálták a mérgezett hős túlmozgásos alakját, a holtan érkező Edmond O’Briantől Jason Stathamen át vezet az utunk Japánba, ahol Mary Elizabeth Winsteadre vár az a hálás-hálátlan szerep, hogy mérgezett bérgyilkosként leszámoljon az útját keresztező jakuzákkal. Ó, azok a neonfényben úszó japán éjszakák, konyhakéssel kéjesen átszúrt jakuzanyakak! 2021-ben azon lamentálni, hogy mi végre e sok csonkolt testrész, kábé olyan, mint azon vitatkozni, hogy felnőtt műfaj-e a képregény, a Kate amúgy sem a nagy kérdésfelvetések filmje: menetel a tehetséges Winstead a japán éjszakán át, pólója véres, szeme vér­eres, összes kezében pisztoly – az A listás akcióhősnők olcsóbb ki­adása. Bizonyos megvilágításban tiszta Sigourney, más fénytörésben inkább Charlize. Az alkotók mértékletességét dicséri, hogy a gyilkos konyhai eszközök sztárjáról, a dugóhúzóról le tudtak mondani, de arra ráéreztek, hogy mi lehet a film legfőbb erőssége: a kisbolt. Egy bérből-fizetésből élő előfizetőnek Japán bármely kisközértje egzotikus helyszín, ez és a neon pedig már elmegy stílusnak.